Valószínű, érezte, hogy itt az ideje egy futásnak, mert eléggé nyűgös voltam már, futás hiányos nyűgös. Ilyenkor meg, ne jöjjön senki a közelembe, mert minden baj. Ugye 6 hétig azt vártam, hogy mikor mehetek már ki, szóval tele volt a fejem már minden fajta futásos gondolattal, képzelgésekkel, hogy milyen lesz majd, fájni fog-e, jó lesz-e, Levivel mi lesz, hogy fogja viselni...és még sok ilyen apró gondolat.
Szóval végül, siettem az olyan rég ki nem nyitott futó cuccokat rejtő szekrényhez. Kerestem a viszonylag nagyobb méretű topjaimat, és ez egy elég nehéz dolog volt, de nagy nehezen találtam hármat ami jó lett (persze ezek közül kettőt még várandósságom alatt vettem). Mind a három rajtam landolt, mert azért ne verje a mellem az arcomat, azért azt mégse. Szokatlan, hogy ilyen problémákba ütközöm, de hát ezt is meg kell tanulni, bár sokáig valószínű nem lesz szükség az újonnan szerzett tudásra. Egy hasszorító is felkerült, mert azért a hasam még lötyögős állapotban volt/van. Jelenleg ezek a legfontosabb kellékei a futásomnak.
Aztán kiléptem az ajtón, csuklomon az egy éve nem használt Garmin órámmal, és neki indultam a 3 kilométeres futásomnak. Igen, 3 kilométer. Nem kell a dolgokat elsietni. Az első méterek csodásak voltak. Szárnyaltak a lábaim, arcomon hatalmas mosoly, és csak úgy lobogott volna a hajam filmbe illően, ha nincs egy sapka alá begyömöszölve.
Aztán jött a valóság. Nem igazán vagyok a legfittebb állapotomban. Lihegtem mint egy kutya, a tüdőm se élvezte a dolgot, és a pulzusom…ahh az az egekben volt. Na de hűen megállás nélkül lefutottam a tervezett adagom. Azt hittem nem fogok haza érni. Na de ezt megismételtem másnap is. Az se volt sokkal kellemesebb. Na de a következő nap is kimentem, és már éreztem egy pici változást. A kilométerek is gyorsabbak lettek.
Majd a 4. napon a 3 kilométerből a középsőt váltogattam. Az is borzasztóan esett. Nem fogok hazudni, mert nem volt se élvezetes, se kellemes. Bele gondoltam, hogy lesz ebből 42 kilométer, és szinte hangosan kinevettem magam. Micsoda botrány, itt futom a 3 kilométerem, és körübelül 6 hónap múlva Olimpiai szintet szeretnék, hisz több időm nem nagyon van. Mókásnak tartottam, de egyáltalán nem lehangolónak, és nem éreztem, hogy ez most eltántorítana a kitűzött céltól. Csak bebizonyosodott, amit végülis eddig is tudtam, hogy egyáltalán nem lesz könnyű.
Egy hétig 3 kilométer volt az adagom, majd emeltem 4 kilométerre. A 4 kiliből már a középső 2 kilométert váltogattam. Aztán ezen a héten már egy 5 kilométeres futás is becsúszott. Ahogy jött a harmadik hét emeltem 6 kilométerre. A váltogatást meg 3 kilométerre. Az egyetlen célom jelenleg, hogy eljussak 10 kilométerig mire a pályára lépek. Van még 3 hetem, hogy ezt a pici célom teljesítsem.
Megtaláltam azt a tempót amivel egész sokáig tudnék már futni, de azért nem sietem el a dolgokat, és megállok ahogy elérem az aznapra tervezett adagot. Na persze azért a kapuig elfutok, ha elszámolom magam.
Nem kínzom magam még annyira, hogy minden nap fussak. Eddig minden héten volt egy nap amikor nem futottam, mert éreztem, hogy fáradtabb vagyok, vagy épp a hátam közepére se kívántam. A mostani hétvégén egyáltalán nem futottam, mert éreztem, hogy most nem kéne.
De ha futok, akkor akármennyire is rosszul esik, probálom kiélvezni, és folyamatosan küzdeni, és nem a könnyebb utat választani. A köröm valahogy olyan lett, hogy 1 kilométer után, egy 800 méteres emelkedővel találkozik az ember. Már megfordult a fejemben, hogy ki kéne ezt a részt valahogy hagyni, de ahogy jött a gondolat, úgy hessegettem is tovább, és fordultam rá az emelkedőre. Küzdeni kell, és nem a könnyebb utat keresni. Az egyszerűbb nem tud annyi örömöt adni mint a nehezebb.
Nagyon szerencsés vagyok család szempontjából, mert mindenki támogat teljes mértékben, és ott próbálnak nekem segíteni ahol csak tudnak. Mindig akad valaki, aki úgy oldja meg a napját, hogy én ki tudjak menni futni. Nagyon köszönöm ezt a nagyszülőknek, és a páromnak. Mire a pályára lépek, rendesen ki fog alakulni a rendszer, és abban a 2-3 órában míg távol leszek, csak a futásra tudok majd koncentrálni.
Az elején nagyon nehéz volt, mert amíg futottam végig Levin gondolkodtam, meg azt hiszem lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem én vagyok vele. Meg, hogy aki épp vele van, nem lenne-e jobb dolga. Aztán tegnap volt az első olyan futásom amikor, teljesen ki tudtam kapcsolni, és csak a futásra koncentrálni. Élveztem az összes kilométerem. Nem érdekelt, hogy nem futok egy eszeveszett tempót, elfogadtam, hogy ez megy, és kész.
Lesz ez még másképp.
Nővérem, Eszter segített arra ráébrednem, hogy aki épp Levivel van, élvezi, és szívesen tölti el idejét Levi társaságában. Szerencsére Levi is meghálálja a törődést sok-sok mosollyal, meg persze élvezi gondolom azt is, hogy más arcot is lát, más grimaszokat, és más hangokat hall, nem csak anyuét. Még nem fejlesztettem ezt az ”elfogadást” 100 %-osra, de dolgozom rajta, és tudom, hogy napról-napra jobb lesz.
