Adatok:
Kreszta Zoltán (sokaknak: "Profi úr", de erről majd később)
Életkor: 49
Család: 1 feleség (Eszter - 36 éves), 2 gyerek (Zelma 3 éves, Áron 5 éves)
"Civilben" már 6 éve a BSI II. kerületi futónagykövete vagyok, főleg a budai hegyekben szervezek közösségi futásokat.
Számomra is meglepő módon Zoli írásban olyan sokat és folyékonyan mesél, hogy nem is nagyon szakítom meg kérdésekkel a teljes és alapos válaszokat.
A kezdetekről: mikor jelent meg a sport az életedben?
Gyerekkoromban 10 évig úsztam, majd ifiként 3 évig tájékozódási búvárként lettem Budapest bajnok, és az OB-n is dobogóra tudtam kerülni. Az úszást egy félrediagnosztizált gerincferdülés miatt kezdtem el 5 évesen, ezért a szüleim nem értették, hogy miért nem javult a tartásom 10 év alatt sem (akkor még nem tudtam én sem, hogy valójában csípőficamom van). Mellesleg a „kötelező” jellege miatt én sem repestem az örömtől, hogy heti 12 edzésre kellett járni már 8-10 évesen is. A búvárúszásban pont azért voltam sikeres, mert ezt a sportot már én választottam, nem külső „kényszer” hatására. Mindezzel együtt nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy „nyomták a gombot”, mert felnőttként sokkal nehezebb lett volna rendesen megtanulni úszni.
Közben a testnevelő osztályfőnököm invitálására elkezdtem utcai futóversenyekre járni (Népszava futás, Vivicitta, Futapest stb.). Nagyon megtetszett ezeknek a versenyeknek a hangulata, és egyre inkább "igényeltem" a hosszabb távokat. 19 évesen abbahagytam a búvárúszást, és az akkoriban még kötelező sorkatonaságot is letudtam másfél év alatt. A sporttal a katonaság közben is megmaradt a kapcsolatom, mivel beválogattak az úszócsapatba. Leszerelés után folytatódott a szerelem az úszás és a futás iránt és '91-ben teljesítettem az első félmaratonomat és '92-ben (22 évesen) lefutottam életem első maratonját (IBUSZ Maraton - 3:38:52).
Amennyire emlékszem, hatalmas élmény volt, de a második fele az katasztrofálisan lassan telt. Akkoriban még tavasszal rendezte a BSI a nagy futásokat, és talán ennek is köszönhető, hogy a mai napig a tavasz a kedvenc versenyidőszakom.
Azóta rengeteg maratonon és ultrafutáson/úszáson/bringázáson vettem részt, teljesítettem 13 Ironman-távú triatlont (ebből 1 "igazi" Ironman volt Klagenfurtban), kétszer a Balatonfüred-Siófok 12,5 km-es úszóversenyt, egy barátommal együtt a TransAlp kerékpáros versenyt és majdnem 12-szer a 4 napos Balaton Szupermaratont. Azért csak majdnem, mert a sajátos szabályok szerint kihagyott nap után vissza lehet állni a versenybe, és az egyik évben feleségem nagypapájának a temetésére mentünk a második napi futás helyett, így 1 nap kimaradt, de a célba befuthattam.
Egyébként az első BSZM-en (2008-ban) a kb. 15 fős társaságban, akikkel együtt mozogtunk, csak 1 embert ismertem, a többiek nem tudták, hogy ki vagyok. Mivel én voltam az egyetlen a csapatban, aki egyéniben indult, ezért elneveztek Profinak, mert azt hitték, hogy én valami "hivatásos" futó vagyok. A becenevemet (Profi úr) ebben a társaságban már nem tudtam levakarni magamról később sem, és már azt sem engedték, hogy a saját nevemet kérjem a rajtszámra. Szóval így lettem "Profi úr". :)
Hogyan jutottál el a minimalista futásig?
A hosszabb távú aszfaltos futásoknál rendre elkezdett fájni a jobb csípőm, és nem értettem, hogy miért. Azt sejtettem, hogy az 5 éves koromtól úszással "kezelt" ferdülésnek köze lehet hozzá, de biztosat nem tudtam. A hosszú futásoknál van általában egy olyan pont, amikor az ember befelé kezd figyelni. Az egyik ilyen befelé figyelésnél észrevettem, hogy nem szimmetrikus a talajérintésem üteme, a jobb lábam mindig előbb ért le, mint kellett volna. A jobb cipőm talpa is jobban kopott, és ugye a jobb csípőm fájt mindig. Nem kellett hozzá nyomozói képesség, megvilágosodtam: NEM EGYFORMA HOSSZÚAK A LÁBAIM! Az eltérést olyan 3-4 centire saccoltam, és így már világos is volt, hogy miért "tűnik el" a ferdülés, ha leülök.
Egyúttal elküldtem magamban az összes ortopéd orvost melegebb éghajlatra, akik miatt kötelező volt úsznom hosszú évekig. Mivel akkor még én is a sarkamat vagdostam a földhöz talajérintés helyett, ezért meg is szültem a házi módszerem a problémára: dupla sarokemelőt tettem a "rövidebb" oldalra, a bal cipőmbe. Később egy ténylegesen hozzáértő doki helyesbített, így a pontos diagnózis: csípőficam, amit csecsemőkorban kellett volna (nem úszással!) kezelni. Felnőttként már mindegy volt, mert ha helyre is tette az ízületemet a csontkovács, az izmok visszahúzták a rossz helyre újra és újra. Egyelőre a sarokemelős megoldást jónak találtam, de jelentkeztek más problémák.
Sok hosszútávfutó küzd azzal (majd később feladja), hogy leesik egy-két körme a pályafutása során. Nos, nekem majdnem az összes leesett. Persze, türelmem nem volt megvárni, míg kinőnek rendesen, ezért nagyon csúnyán, torzan nőttek újra. Közben kipróbáltam mindent, széles cipő, nagyobb cipő, ilyen zokni, olyan zokni, vazelin a lábujjakra stb. Semmi sem segített.
7 évvel ezelőtt jött a megváltás egy Vibram Fivefingers "cipő" képében. Amikor először láttam, nem hittem el, hogy van ilyen, aztán másodikra már rájöttem, hogy ez kell nekem. Magyarországon nagyon szegényes volt a választék ebből, de abban az évben Berlinben jártam, és kiderült, hogy ott szinte minden futó/túraboltban van ilyen. Végül vettem egyet, és onnantól csak ebben futottam. Fantasztikus érzés volt! Olyan, mintha teljesen szabadon futnék, miközben a talpa tökéletesen védte a lábam. A nagy eufóriában aztán nem tartottam be egy alapvető szabályt: a fokozatosság elvét. Június végén trióban indultunk az Ultrabalatonon, ahol az első adagom 53 km volt. Én egy néhányszor 10 km-es Fivefingersben melegítgettem, de azért tartalékban ott volt a normál cipőm a csapatautóban. Az első pár kilométer után éles fájdalom hasított a jobb lábfejembe. Megpróbáltam tovább futni, de nem múlt a fájdalom. Hívtam a többieket, hogy hozzák a bejáratott cipőmet, nem akartam kockáztatni a váltót. A normál cipőben sem javult semmi, úgyhogy több mint 8 óra 50 percig tartott az 53 km-es szenvedés (ha egyéniben lettem volna, biztosan feladom, de a csapat miatt nem akartam megállni). Másnap bucira dagadt lábfejjel ébredtem, ráállni nem tudtam, úgyhogy irány a röntgen. Meg voltam róla győződve, hogy eltört valamelyik csont a rüsztömnél. Kiderült, hogy "csak" simán túlerőltettem, nincs törés. 3 nap jegelés, és 4 hét kényszerpihenő következett (közben ugrott az aktuális nagyatádi ironman is emiatt).
...
A teljes cikk itt olvasható: Kreszta Zoltán ultra terepfutó, aki mezítláb sem meztelen
Edzések, edzéstervek: www.triatlonedzo.hu | Edzés cégeknek: www.cegedzes.hu
