Tyson, a film főhőse viszont tényleg az. Olyannyira, hogy az őt alakító színész is valóban autista, még ha nem is a legkomolyabb mértékben. Mindenesetre olyan jól játssza, hogy már a film közben felmerült bennem: ez a srác vagy zseniális színész, vagy az életben is autista. Esetleg mindkettő.
Én teljesen abban a hitben éltem, hogy ez egy megtörtént eset. Aztán gyanút fogtam, hogy talán mégsem, amikor pár hónap futás után a főhős mindenkit legyőzött a maratonon, beleértve a kenyai futókat is. Ráadásul egy olyan futótechnikával, amitől még az én térdem és csípőm is sikoltozni kezdett, pedig csak néztem, ahogy fut. De nem azért akarok írni erről a filmről, mert kritizálni akarom a szakmaiságát. Ha erre vágynék, akkor a tv elé ültetném az triatlon és OCR edző férjemet és fővesztés terhe mellett kényszeríteném, hogy végignézze és kielemezze a fiú futómozgását és a lehetséges idejét a valóságban. Nem is az autistákról akarok írni. Egyrészt egyáltalán nincsen tapasztalatom ebben a témában, másrészt nagyon sok zseniális írás kering a neten. Nem kell szaporítani.
Én egy nagyon aktuális témával kapcsolatban írok, amit ez a film rendkívül komoly érzékenységgel ragad meg. A másság kérdése az úgynevezett normálisok között.
Kezdjük rögtön azzal, hogy miért nevezzük normálisnak azokat az embereket, akiknek elég sütnivalójuk lenne az emberséges viselkedéshez, minden képességük adott hozzá, hogy segítsék a gyengéket és irgalmasok legyenek a rászorulókkal, a náluk gyengébbekkel, mégsem ezt teszik.
Miért mondjuk, hogy a normális gyerekek kivetették maguk közül a nem normálisat? Mióta normális az, hogy akár a gyerekek, akár a felnőttek, porig alázzák, megszégyenítik sőt sokszor fizikálisan is bántalmazzák azokat, akik mások.
Ma a másság alatt leggyakrabban a nemi hovatartozásukat a sok ezer éven át átlagosnak mondhatótól eltérő módon meghatározó embereket értjük. Ezt azért fogalmaztam meg ilyen nyakatekert módon, nehogy megsértsem bárki önérzetét, mert ilyen szándékom egyáltalán nincs. Másnak nevezzük azokat is, akik nem ütnek meg egy bizonyos IQ szintet, vagy éppen messze túlszárnyalják az átlagot, azokat is, akik erősen hajlamosak semmibe venni az írott vagy íratlan szabályokat, akár azért mert nem értik azokat, akár azért, mert otthon azt tanulták, hogy azok csak tájékoztató jellegűek. És van a maradék néhány nagyon ritka madár: a szent.
A világ oly színes és sokrétű, mi mégis folyton azt hisszük, hogy képesek vagyunk felmérni, mettől meddig normális valami vagy valaki. Pedig sokszor futhatunk bele abba, hogy valaki kiakad valamin, ami számunkra tökéletesen normális. De olyan is van, hogy mi felháborodunk valamin, ami a legjobb barátunk szerint rendben van.
Tyson, a tizenöt éves autista fiú annyira vágyik apja elismerésére, hogy ezért komoly megmérettetésre is képes. Amúgy ez rögtön kissé sántít, mert a legtöbb valóban autista ember nemigen ad mások véleményére, sőt még az sem feltétlenül igaz, hogy egyáltalán konstatálja, hogy más véleményük van. Tyson először azt hiszi, hogy az iskolatársai viccelnek vele, mert, amikor felrúgják őt az ebédlőben a tálcájával együtt, és az ebédje úgy ahogy van a mellkasán landol, akkor mindenki nevet. És azt már megtanulta, hogy ha az emberek nevetnek, akkor ott viccnek kellett lennie. Neki ugyan fájt, de ebből nem az következik, hogy a többiek bunkók, csak az, hogy a vicc egy fájdalmas dolog.
Ha emlékeztek még a Trudy Ederleről írt cikkemre, ez a fajta gondolkodásmód az igazán nagy célokat kergető emberekre is igaz. Trudy sem azon gondolkodott, milyen ember az, aki képes a rábízott lányt a tenger kellős közepén megmérgezni, hogy a saját alkalmatlansága ne derülhessen ki, hanem egyszerűen csak örült neki, hogy nem azért lett rosszul, mert túl gyorsan úszott, hanem azért mert megmérgezték. És mivel nem az volt a célja, hogy ezt bebizonyítsa, és egy ideába kapaszkodva az emberek azt higgyék, neki akár sikerülhetett volna az átúszás, hanem az az egy cél lebegett a szeme előtt, hogy valóban átússza a La Manche csatornát, így nem érdekelte tovább az ügy. Hát így sem sok ember reagált volna egy mérgezésre. Ez is más.
Tyson így veti bele magát a futás világába.
Az sem tántorítja el, hogy a saját apja alkalmatlannak tartja a maraton lefutására. Az már fel sem merül, hogy győzhetne is.
A film mottója rendkívül érdekes. Így hangzik:
„Amikor a tanítvány kész, megjelenik a mester. Amikor a tanítvány kész, eltűnik a mester.”
De hogy jön ez a mássághoz? Tyson egy nap az apjának segít a pályán (az apja ugyanis edző) és a pálya körül meglát egy fura kis emberkét futni. És ez a pont sorsfordító a filmben. Te felismernéd a mesteredet, ha megjelenne előtted? Sokan hittek Jézusban, aki leprásokat gyógyított, halottakat támasztott fel és a vízen járt. Azt gondoljuk: azért egy földre szállt Isten már csak elég karizmatikus ahhoz, hogy aki találkozik vele, megérezze, tudja, hogy nem akárkivel hozta össze a jó sorsa. De nem így volt. Sok sok ember ment el Jézus mellett anélkül, hogy villámcsapás szerű megérzés kerítette volna a hatalmába. És ez még a jobbik eset, mert ugye elég sokan a farizeusok közül, nem hogy nem érezték benne az Istent, de egyenesen ördögtől valónak gondolták. Ez hogy lehetséges? Mi a titok? Jézus eléggé más lehetett, mint akkor az átlag ember. Máshogy beszélt és viselkedett, de legfőképpen nagyon másként reagált a vele szembejövő valóságra. Miért ismeri fel a mesterét az egyik ember és miért nem ismeri fel a másik? Talán a rengeteg film és a még több előítélet azzal kapcsolatban hogy kell kinéznie, hogy kell viselkednie, hogy kell beszélnie, mit kell csinálnia egy mesternek, teljesen vakká tesz bennünket arra, ami van. Ami esetleg az orrunk előtt van. Ami a nagybetűs valóság, számunkra sokszor mégis láthatatlan marad.
Mindenesetre ez az autista fiú azonnal tudta, hogy kit kell megkérnie arra, hogy tanítsa meg őt futni. Bárcsak ilyen egyszerű lenne ez az életben is, igaz? Elhatározod, aztán megcsinálod. De az élet úgy van kitalálva, hogy a dolgok ne menjenek ilyen simán.
Azok az emberek, akik hisznek abban, hogy a sorsuk nem egy véletlen szélfútta falevél, hanem okkal és céllal születtek meg, sokkal állhatatosabban haladnak elhatározásaikban, mint azok, akik önmagukat és az életet is a véletlen művének tartják.
Hallottam ezzel kapcsolatban egyszer egy nagyon jó példát: Az emberi test így, ahogy van, annyira bonyolult, és annyira összetett és tökéletes, hogy abban hinni, hogy mindez véletlen mutációk sorozata, nagyjából olyan, mintha abban hinnénk, hogy az órát, amit a roncstelepen találtunk, a tegnapelőtt arra járt tornádó hozta össze. Mert valahogy pont úgy fújt és akkor, hogy a szerkezet magától összeállt és most még működik is. Csodás nem? Mindkettő esélye nagyjából ugyanakkora.
A reklámok tömkelege harsogja a füledbe, hogy legyél egyetlen, legyél nagyon más. Ennek érdekében pedig légy kedves és vedd meg a reklámozott cipőt, kocsit, vasalót, gatyát, rúzst, fürdőszobaszönyeget vagy fogsort. Mindegy mit, de pont ettől annyira önmagad leszel, hogy csak na. Az a csekélység, hogy a reklám hatására, pont másik egymillió ember fogja tök ugyanezt megvenni, igazán ne zavarjon, te csak légy önmagad.
Azt hiszem másnak lenni azt jelenti, hogy teljesen önmagadtól vagy önmagad. Nem egy márkás ruhával, vagy kocsival, hanem azzal, aki te vagy. Mert abból valóban nincsen több. Hiába is reklámoznák mondjuk így: jaj Józsika vagy Irénke annyira önmaga, ha te is úgy viselkedsz, mint ők, te is egyéniség leszel. Más leszel, mint bárki más. Azt hinnéd, hogy ennyire azért nem vagyunk madarak, hogy ezt megvegyük, de ha kicsit őszintébben magadba nézel, akkor nagyon is megvesszük, amikor a kedvenc színészünk, zenészünk vagy sportolónk stílusát utánozzuk. Vagyis az ötlet nem is annyira elvadult.
Hogy hogyan legyél egyre inkább önmagad és hogyan kövesd valóban a saját álmaidat és céljaidat, arra pont egy mester tud választ adni. Ezért azt gondolom, mindenkinek jó lenne nyitott szemekkel és fülekkel kószálni a világban, hátha szembejön vele a Mestere. Kívánom, hogy így legyen!
Tyson's Run - előzetes / Trailer
IMDB: https://www.imdb.com/title/tt3580748/
