Csak egy kis hőemelkedés, csak egy kis izomfájdalom, vagy az a virus, amitől alul felül jön belőled a cucc. Ilyesmivel a testedben mikor mész el futni holnap is 50 kilométert?
Az sem kérdés, hogy Törőcsik Zsófia is egy hős. Hiszen ki az közülünk, aki nem lenne szívesen a helyében? 4 percen át úszni a víz alatt? Ez elképesztő. Próbáltátok már hogy akár csak egy percig is folyamatos mozgás mellett levegő nélkül maradjatok? Itt sem a méterek számától lesz hős a hős, bár nem kérdés, hogy a 300 méteres úszás egy levegővel vagy 105 m mélység elérése egy levegővel már magában is elképesztő, de ami igazán döbbenetes, az a pánik legyőzése. A pánik, hogy ebbe belehalsz, és muszáj feljönni levegőért. Vagy amikor lefelé indulsz a tengerbe és eléred a húsz métert, aztán az ötvenet, aztán a 100 métert és tudod, hogy ezt még visszafelé is meg kell tenned.
Nincs nálad palack, nincs semmi, ami segíthetne. Fel kell jutnod, miközben minden sejted fáj az oxigénhiánytól és azt kiabálja, hogy ebbe bele fogsz halni. Aztán mégsem.
Azt hiszem a hős a küszöbnél kezdődik. A baba első lépése, amikor úgy indul el, hogy tudja, eleshet, és el is esik. A gyermek, amikor először hoz olyan önálló döntést, ami már az életére is hatással lesz. A nő, aki leveszi gyermekéről a ráesett autót, nem törődve sem a fiziológia, sem a gravitáció törvényével.
Ki a hős? Hős az, aki megvédi azt, akit szeret? Vagy a hazáját? Csak az a hős aki véd? Vagy az is hős aki kitart, aki türelmes, aki békés, aki vállalja a sorsát, aki odafigyel, gondoskodik, segít? Mit jelent hősnek lenni? És ki az etalon a témában?
Mert ugye, ha a mai filmek hőseiből indulunk ki, akkor az a hős, aki megvédi önmagát és a szeretteit, függetlenül attól, mi lesz a támadó sorsa: megsérül vagy meghal. Korunk hősei nem hezitálnak, válogatás nélkül nyúlnak a késtől a bombáig bármihez, ha meg kell védeniük valakit vagy valamit. Ez a kép rengeteg félreértéshez vezet a gyermekeinknél. Ugyanis nagyon nem mindegy, mikortól nevezünk egy cselekvést támadásnak, és melyik az a pont, ahonnan meg kell védeni magunkat. És az sem mindegy, milyen erőkkel állunk szemben.
Egy gyermek nem képes tisztázni, vagy látni az erőviszonyokat, aminek gyakran katasztrofális vége lehet. Na nem mintha a felnőttek sokkal jobbak lennének ebben a témában. Sok férfi már akkor üvölteni kezd, ha bevágnak elé a kereszteződésben. Személyes támadásnak veszi, ha valaki rádudál, válaszul kipattan a kocsiból, fenyegetőzik vagy épp verekszik, függetlenül attól, mi volt a másik célja. Filmeken edződött hősünk nem feltételezi, hogy a másik esetleg a beteg anyjához rohan meggondolatlan módon vezetve, és azt sem, hogy filmeken edződött izmai esetleg zátonyra futnak egy képzettebb ellenfél karjai között.
Korunk gyermekei nemigen látnak hétköznapi hősöket. Az ingerküszöb olyan magasan van, hogy egy hétköznapi történet csöndes hősének esélye sincsen megugrani. A virtuális világ mindent elsöprő varázslatával versenyezhet e a dolgát nap mint nap becsületesen végző mesterember, anya vagy apa. Gyermekeink már csak elvétve találkoznak az úgynevezett háztartásban elvégzendő feladatokkal. Nem hősies krumplit pucolni vagy kiteregetni, elmosogatni. Nem hősies olvasni, rajzolni, verset írni, gyurmázni vagy festeni. És a fantázia világa, - ahogyan a Végtelen Történet című könyvben és filmben, - lassan teljesen eltűnik.
Milyen megoldást találunk korunk égető problémájára?
Az igazság hála Istennek sokkal közelebb van, mint gondolnánk. Ami működött régen, működhet ma is.
Négy alapvető dolog ránthat vissza egy embert az egészséges kerékvágásba.
Az első, a kapcsolat a természettel.
Nem a virtuális világban, hanem odakint a virágok fák, méhek, eső, vihar, és napsütés világában. Ahol a talpad érzi a földet, a sziklát, a puha füvet és a szúrós tüskét.
Második az emberi kapcsolatok.
A szeretet, szerelem, barátság, tisztelet. A barátság nem egy elvont fogalom hanem beszélgetések, konfliktusok, nézetkülönbségek, játékok, nevetések és közös sírások hosszú tartalmas évei, amitől belül gazdagnak és egésznek érzed magad. A másik ember lelke, mint kimeríthetetlen és mindig új felfedezések helyszíne, olyan a lelkünknek, mint a mindennapi kenyér. Nélkülözhetetlen.
A szerelem pedig az a különleges szemüveg, amin keresztül nézve, életünk legfőbb hőse egyetlen ember lehet. És mi is egyetlenné válhatunk a millióból, azt érezve hogy nincs hozzánk hasonló. A szerelemben kicsit belekóstolunk abba, hogyan szeret bennünket Isten. Minden hibánk, bűnünk és gyengeségünk mellett is úgy fogadva el minket, ahogy vagyunk.
A harmadik terület amiről már Jung is állította hogy enélkül bizony elsorvadunk: az Égiekkel való kapcsolat.
Ha olyasvalaki válik legfőbb hősünkké, aki minden létező küszöböt átlépet a szeretetért, mint Buddha, Krisna, Mózes vagy Krisztus akkor nehezen fordulhat elő hogy nekiesünk a ránk dudáló óvatlan embertársunknak, a velünk egyet nem értő politikai ellenfelünknek vagy bárkinek, aki nem felel meg az elvárásainknak. Ez már egy merőben másfajta hősiesség. És úgy néz ki, meglehetősen tartós fajta. Nem vagyok biztos benne, hogy egy hollywoodi sztárra – rajongjunk érte most bármennyire is - kétezer év múlva bárki emlékezni fog, még kevésbé, hogy tanításait bárki követni fogja, vagy templomot emelnek a tiszteletére, csak mert hősködött kicsit a képernyőn.
De mi a titok? Az a sok millió vallásos ember, akinek a legfőbb hőse egy szent, miért verekszik, ha felbosszantják, vonul háborúba, kiabál az asszonnyal, veri a gyerekét? Miért találunk hívő embereket fegyveres konfliktusokban, amikor a történelem nagy vallásalapítói azt tanították, hogy légy békés és szeresd a másik embert? Most akkor ki a mi hősünk? Amikor például Krisztusért eljöttek a rómaiak és elfogták őt a Gecsemáni kertben, majd iszonyatosan megkínozták, nem adta fel az elveit. Nem mondta, hogy ami sok, az sok, most aztán megmutatom nekik, ki a legény...
Nem. Hagyta, hogy végbemenjen a megváltás. És a megváltás nem a gonoszok elfenekelése volt, hanem a nekik való megbocsájtás és szeretet.
Akkor most ki az igazi hős? Kit fogunk követni? És mit tanítunk a gyermekeinknek? Melyiket kövessék ők? És vajon ez azt jelenti, hogy abból kell választaniuk, hogy vagy ők vernek másokat vagy őket verik? Másik út nincsen? A szeretet útja vajon azt jelenti, hogy ők lesznek azok, akik elszenvedik a bántást? Hogyan kell ezt jól élni és megélni, hogyan kell ezt egy gyermeknek jól elmondani, és hogyan lesz ebben bárki hiteles? Hiszen melyik szülő szeretné, ha a gyermekét vernék az oviban vagy a suliban? De akkor mi a megoldás?
A fiam hét éves volt, amikor egyszer sírva jött haza az iskolából. Mi történt? - kérdeztem. Sírva mesélte el, hogy az egyik lány megint hasba rúgta. Jesszusom, gondoltam, a fiam nem védi meg magát. Én meg, akiben egy szamuráj veszett el, megkérdeztem: Ha annyire fáj, hogy elsírtad magad miért nem ütöttél vissza? A hétéves fiam ekkor nagyon meglepett. Azt felelte: Nem azért sírok, mert fáj, hanem azért, mert attól félek, ha visszaütök, az nagyon fog neki fájni. Döbbenten álltam. A fiam nem ütötte meg a lányt. Sőt azért sírt, mert egy meg sem történt ütés fájdalma nagy szomorúsággal töltötte el. Ekkor találkoztam először életemben azzal, hogy valaki a másik ember meg sem történt szenvedésével érez együtt.
Azt hiszem, amikor Krisztus sírt ott a kertben, akkor nem a saját fájdalma miatt sírt, hanem a mi fájdalmunk miatt, amit még el sem szenvedtünk. Talán látta a háborúkat, a gyűlöletet, a gyermekek szenvedését, az éhezést, a gonoszságot, amit magunknak, egymásnak okozunk, és ez töltötte el hatalmas szomorúsággal.
A Viskó című könyvben egy apának megölik a kicsi lányát. Soha nem találják meg a gyermek holttestét, és az apa nem és nem szabadul attól, hogy a gyilkost és a lányát keresse. Meg akarja büntetni a vétkest. A viskó, ahol a gyermeke véres cuccait megtalálják, sok évvel később visszahívja magához az apát. És ott az apa istennel - egészen pontosan a Szentháromsággal találkozik. A könyv sok sok jelenetéből nekem egy maradt meg igazán elevenen az emlékezetemben. Az apa azt akarta, hogy Isten büntesse meg a gyilkost, aki ellopta a lánya életét. Követelte Istentől, sírt, könyörgött, és akkor Isten azt mondta neki: Sajnos rossz hírem van. Az egyik gyermeked gyilkos lett, és örökre a pokolba kell száműznünk. De te döntheted el, hogy melyik kerüljön pokolba, és melyik ne. Az apa döbbenten áll. Nem érti. Hogyan dönthetné el ő, hogy melyik gyermeke kerüljön pokolra?
Iszonyatos vívódás és szenvedés után végül azt kiabálja: Vigyél inkább engem! Engem ölj meg Istenem, csak hagyd élni minden gyermekemet! Ekkor Isten így szól: Az istennek éppolyan gyermeke a te lányod, mint a lányod gyilkosa. Minden ember a gyermeke. Ezért vállalta magára a halált, megváltva minden gyermekét.
Ki a hős? Az, aki el tudja fogadni, hogy minden bűn megbocsájtható, vagy az, aki megvédi az ártatlant? De ki dönti el, ki ártatlan? Van, akik szerint nem egyszer élünk. Ha ez igaz, akkor melyikünk ártatlan? Ki az, aki biztos benne, hogy egyik előző életében sem követett el semmi bűnt?
Ha viszont így van, akkor nincs ártatlanul szenvedés. Ezért van az, hogy az igazán jó óvónők érzik, hogy gyakran nagyobb vigasztalásra van szüksége annak a gyereknek aki bánt, mint annak akit bántanak. Mert aki bánt, annak dupla szenvedés jut. Átéli a másik fájdalmát és önmaga bűnösségét. Az ártatlanság elvesztése olyan, mint kiűzetni a paradicsomból. A lélek elveszti önmagába vetett hitét. Azt a hitét hogy ő jó.
A negyedik terület éppen ezzel függ össze. Az önmagunkkal való jó kapcsolat.
Hősöket faragni az Isten dolga.
Mi pedig nagy örömmel nézzük a Terepgyerek táborokban, ahogyan a gyerekek saját életük hősévé válnak az évek során. Sok gyermek vált felnőtté az utóbbi 15 évben, amióta szervezzük a Terepgyerek táborokat. Igyekszünk közel hozni őket ahhoz a négy területhez, amire egész életükben támaszkodhatnak.
Kivisszük őket a természetbe, ahol minden nap kalandok sora várja őket. A hegymászás erdőjárás vízesés, tavakban úszás, találkozás egy őzikével, borzzal, vagy a szakadó esővel, erőssé és magabiztossá teszi őket.
Mindeközben kialakul köztük egy véd és dac szövetség. Senkit nem hagyunk magára. Mindenki segít mindenkit. Barátságok szövődnek és közös élmények sora lesz örök emlék.
A finom vegyszermentes zöldségekkel és alapanyagokkal készült ebéd felfrissíti és energiával tölti fel a gyerekeket. A délutáni közös játék csapatot csinál belőlük. A jó alvás garantált. Mobilozás kizárt. Se idő, se igény nincsen rá. A hősök eldobják a mobilt. Fontosabb dolguk akad: Élni!
A TEREPGYEREK táborokban idén is várjuk a régi és új hősöket.
Gyere te is! Legyél tagja a Terepgyerek közösségnek, válj az életed hősévé!
