Az ember rendszerint azért indul el otthonról, mert valahová meg kell érkeznie. Munkába, a boltba, a gyerekért, esetleg egy hegy tetejére, ahol végre elhallgat a telefon, vagy legalább mi teszünk úgy, mintha nem hallanánk. Jean Béliveau ennél némileg nagyobb kerülőt választott. Elindult Montréalból, majd tizenegy évvel később visszaérkezett Montréalba. A térkép szerint nem ment sehova, mert ugyanoda jutott. Fizikailag igen, de minden más szempontból sokkal magasabb szinten volt "ugyanott".
2011 október 16-án családtagok és támogatók fogadták a városba visszatérő vándort. Édesanyja, akit az indulása óta nem látott, hosszan átölelte.
A búcsú és ez az ölelés között országok, évszakok, hegyek, sivatagok és több mint négyezer nap sorakozott.
Ezután a hivatalos fogadás Montréal óvárosában, a Place Jacques-Cartier-n várta.
A világ körüli út egy elromlott élethelyzettel kezdődött
Béliveau fényreklámokkal foglalkozó vállalkozásának megszűnése után nehéz időszakot élt át. Saját beszámolója szerint testileg és lelkileg sem volt jól. Mozogni kezdett a környéken, és közben lassan kitágult előtte az út: mennyi idő lenne eljutni New Yorkig? És mi volna, ha onnan is továbbmenne? A világ körüli vándorlás gondolata hónapokig érlelődött benne, mielőtt a családja elé állt vele.
Van valami nagyon ismerős ebben a kezdetben: a nagy döntések gyakrabban születnek meg egy nehéz csendben, amikor a régi válaszaink már nem működnek, az újakat pedig még nem merjük kimondani. Béliveau történetének ereje éppen ebből a kétségekkel és bizonytalanságokkal teli helyzetből ered. Az indulásakor még nem állhatott rendelkezésére a későbbi siker megnyugtató bizonyítéka, sőt komolyabb outdoor tapasztalat sem adott alapokat a számára. Csak az volt biztos, hogy az addigi életével valamit kezdenie kell.
2000 augusztus 18-án, a negyvenötödik születésnapján indult útnak. A felszerelését háromkerekű kocsiban tolta: élelmet, ruhát, sátrat, hálózsákot és vizet vitt magával.
Egy későbbi interjúban nagyjából ötven kilogrammos összterhelésről beszélt. Kezdetnek négyezer kanadai dollárja volt. Ez a világ megkerüléséhez nem túl megalapozott költségvetés, de elhatározta, hogy a többit majd az út során megoldja. Ezt nyugodtan nevezhetjük "vállakozó szellemiségnek".
Amikor a saját gondunk mellé odafér a világé
Az út személyes válságból született, de hamar tágabb értelmet kapott. Párja, társa, Luce Archambault vetette fel, hogy a vándorlás kapcsolódjon egy mások számára is fontos ügyhöz.
A béke és a gyermekek elleni erőszak elutasítása lett ez az ügy, összhangban az ENSZ 2001–2010 közötti, a béke kultúráját és a gyermekek javát szolgáló erőszakmentességet hirdető nemzetközi évtizedével.
Egy ilyen vállalást viszonylag könnyen ki lehet mondani. A nehezebb része akkor kezdődik, amikor el kell indulni, oda kell lépni az emberekhez, szembesülni kell a valósággal, amikor a békéről szóló mondatok egy poros udvaron, egy szegény család asztalánál vagy egy katonai ellenőrzőpont előtt is el kell hangozzanak. Béliveau vándorlása ezekből a találkozásokból,kalandokból, élményekből épült fel.
Amerikát Afrika, Európa, Ázsia és Óceánia követte, majd a hosszú kanadai hazatérés.
Fontos kiegészítés az út teljességéhez: az óceánokat repülővel hidalta át, és veszélyes, illetve nem járható szakaszokat is kihagyott. Ebben is teljesen más az útja, mint a nemrégen megjelent cikkben szereplő Karl Bushbyé. A világjárás gyalogos szakaszainak összesített hossza haladta meg a 75 ezer kilométert. Ez így csaknem kétszerese az Egyenlítő hosszának.
A kalandok ritkán kényelmesek
A fényképeken a vándorlásnak rendszerint jól áll a por, az alkonyat és a távoli hegyvonulat. A mindennapokban ehhez hozzáadódik a következő éjszaka bizonytalansága, az ennivaló megszerzése és a felszerelés gondja. Béliveau útjának beszámolóiban szudáni turbán és nagy szakáll, valamint a Fülöp-szigeteken kapott katonai kíséret is szerepel.
A békéért gyalogló ember fegyveres kísérete már szinte abszurd tükre a világnak, amelyhez a valóság adja a keserű humort.
Egy 2009-es riport szerint Chilében pumával került veszélyes közelségbe, Algériában pedig prosztataműtéten esett át, amelyért nem kellett fizetnie. Az egyikben a természet kiszámíthatatlansága jelenik meg, a másikban az a kiszolgáltatottság, amelybe bárhol kerülhetünk: egy idegen országban mások tudására és segítségére kell rábíznunk magunkat.
Aztán ott volt Etiópia. A National Geographic Magyarországnak adott későbbi visszaemlékezésében Béliveau arról beszélt, hogy az éhező gyermekek látványa és a segítségnyújtás tehetetlensége annyira megviselte, hogy hazatérésről, az út feladásáról írt Luce-nak. Családja így is szeretettel fogadta volna, ugyanakkor a folytatásra is bátorította, mert a cél nemességét nem törheti meg a világ kegyetlensége.
Ez a mélypont sokkal többet mond róla, mint sok látványos adat, statisztika.
A gyaloglás célja éppen a gyermekek békésebb világa volt, miközben az út szembesítette azzal, milyen kevésre elég egyetlen ember jó szándéka.
Ezt az ellentmondást nem oldja fel pár szép fotó, poszter és jelmondat. Az együttérzésnek súlya van, és olykor éppen attól válik nehézzé a következő lépés, hogy az ember már többet lát, mint korábban. Ez a teher sokkal több, mint a csomag, amit cipelt magával keresztül a sivatagon, hegyeken, poros utakon.
A továbbindulás értékét az adja, hogy volt valódi tétje a megállásnak. (Ez érdekes módon passzol a mostani Backyard Ultra Világbajnokság filozófiájához, ami éppen az évforduló másnapján kezdődik Magyarországon.) Ebből a történetből sem érdemes általános parancsot faragni: soha ne add fel, bármi történjék. Béliveau maga is elfogadta ezeket a korlátokat: a kanadai Rogers-hágó térségében a lavinaveszély miatt egy szakaszon járművel vitték át.
A természet nem foglalkozik az ember önmagáról kialakított hősi elképzeléseivel. Ad és elvesz, segít és akadályoz - ki, mit és hogyan képes meglátni mindezt. A jó döntés néha éppen az, amely után marad lehetőségünk továbbmenni.
Tóth Viktor, szerkesztő
Luce másképpen tette meg ugyanazt a tizenegy évet
Luce Archambault nélkül ez a történet csonka maradna. Ő tartotta kézben az otthoni hátteret és a szervezés jelentős részét, miközben rendszeresen kapcsolatban maradtak. Évente felkereste Béliveau-t, és együtt töltöttek néhány hetet. Találkozásaikat újabb nászutakként emlegették.
Egy 2011-es interjúban felidézték, hogyan derült ki már az első év után, hogy az eredetileg tízévesnek gondolt út inkább tizenkettő lesz. Luce humorral fogadta a módosítást, miközben azt is érzékelte: ha minden évben újabb két év kerül a tervhez, a hazatérés matematikailag kezd eltávolodni. Akkor jó, ha az ember ezt már tudja humorosan kezelni, de ez csak ott működik igazán, ahol a nevetés mögött komoly bizalom van.
Könnyű a világvándor mellett álló társat egyetlen szóval elintézni: várt. De tizenegy év alatt az otthon maradó embernek is naponta fel kell kelnie, döntéseket kell hoznia, meg kell oldania a saját gondjait. Ezt pedig elképzelni sem egyszerű. A távollevő időnként egy egész országon halad át; a másik közben egy nehéz hétköznapon - együtt, egyszerre mozognak, mégis világok választják el őket.
A világ legfontosabb szálláshelyein nem volt csillag a bejárat fölött
Béliveau saját becslése szerint mintegy 1600 család fogadta be az út alatt. A kapott segítség ennivalót, fekhelyet, felszerelést és pénzbeli támogatást is jelentett; Luce ugyancsak hozzájárult az út fenntartásához. Egy fekhely, mosakodási lehetőség, hely az asztalnál, beszélgetés ismeretlenekkel, segítségnyújtás vadidegeneknek...
Az Ember nagy kalandja ez, egy ember történetében összefoglalva. Mert nemcsak így lehet, de igy kellene lennie, hogy valóban béke jöjjön a világra.
A térkép országokat különít el, de útközben a térképen látható határvonalak legtöbb esetben nem léteznek, az emlékezet inkább azt jegyzi meg, hol kapott az ember vizet, hol hallgatták végig, és ki segített akkor, amikor nem volt kéznél semmiféle jó megoldás.
Ez magában persze nem tünteti el a világ erőszakát, és a vándor sem egy gondtalan bolygóról hozott hírt. Éppen a nehéz tapasztalatok mellett kap súlyt mindaz, amit az emberek adtak neki. A bizalom itt megélt kockázat és megélt hála. A segítség újra meg újra elérkezett, különböző nyelveken, különböző vallások és szokások között. Határok, nézetek, bőrszínek és más gondolkodás ellenére. Vagy éppen azért.
A negyvenezredik kilométer egy magyar településre vezetett
Ebben a világméretű történetben Magyarországnak is jutott egy nagyon személyes hely. Béliveau 2007 januárjában járt Magyarországon, a negyvenezredik kilométerét Rákóczifalván tette meg. Gyerekek fogadták, lábnyomát betonban örökítették meg. Később a tiszteletére készült Világlépés emlékműhöz is visszatért, és 2014-ben részt vett az avatásán.
Szép szimbólum, hogy a Föld kerületének megfelelő távolság egy magyar kisvárosban érte utol. Egy ekkora úton könnyű volna azt gondolni, hogy a fontos pillanatoknak feltétlenül híres hágóhoz vagy óceánparthoz kell kötődniük. Aztán egy település lakói várják a vándort, és a hely bekerül az élettörténetébe. A világ nagysága azzal mérhető, mennyi fér el a szívünkben.
Az utolsó kilométer után is marad út
Hazatérése előtt Béliveau arról is beszélt, hogy idegennek érzi magát a saját országában: újra meg kell ismernie az otthoni közéletet, szokásokat, kulturális hétköznapokat. A lezárás öröméhez a következő időszak miatti aggodalom társult, mert aki egyszer befejezett egy hosszú felkészülést vagy nagy vállalást, talán ismeri ennek kisebb változatát. Amíg van következő állomás, addig a napoknak világos irányuk van, de utána új rendet kell találni, mindent újra kell szervezni.
Tizenegy év alatt a mozgás életformává válik. A megszokott ágy, a közös reggeli, az ismétlődő hétköznap hirtelen ugyanolyan tanulnivaló lehet, mint korábban egy új ország. A hazatéréshez ezért több kell az utolsó lépésnél: türelem azokhoz is, akik közben otthon változtak meg, és türelem ahhoz az emberhez, akivé mi lettünk.
Béliveau az érkezésekor új célt is megfogalmazott: támogatta egy kanadai békeügyi minisztérium létrehozásának ügyét, valamint a békére nevelést az iskolákban.
A béke és a szeretet felismeréshez nekünk valószínűleg (remélhetőleg) nem kell tizenegy éves útiterv. Elég lehet egy régóta halogatott túra, egy beszélgetés, egy újrakezdett edzés, vagy amikor valakinek helyet csinálunk magunk mellett. Béliveau útja megmutatja, milyen messzire vezethet egy döntés, ha az ember napokon, hónapokon, éveken át újra vállalja - és milyen sokat számít, hogy kiktől kérjük és fogadjuk a segítséget.
A végén pedig ott a szeretetteljes öröm, a megérkezés pillanata. Amikor a vándor megérkezik, a kilométerek elcsendesednek, de a béke útja továbbra is nyitva áll mindenkinek.
Tények, adatok
| Téma | Adatok |
|---|---|
| Név | Jean Béliveau |
| Indulás | 2000. augusztus 18., Montréal, a 45. születésnapján |
| Hazatérés | 2011. október 16., Montréal |
| Időtartam | 11 év és közel 2 hónap |
| Gyalogos össztáv | Több mint 75 000 km; a közölt végösszegek eltérnek |
| Érintett országok | 64 |
| Fő ügy | Béke, erőszakmentesség, a gyermekek védelme |
| Felszerelés szállítása | Háromkerekű kocsi |
| Magyar kapcsolódás | Rákóczifalva, 40 000. kilométer, 2007 januárja |
Források
- AFP / La Dépêche, 2011. október 17.: Après le tour du monde à pied, il veut un « ministère de la Paix ». Hazatérés, család, záróünnepség és célok.
- TVA Nouvelles, 2011. október 16.: Le tour du monde à pied. Korabeli interjú.
- Virden Empire-Advance, 2011. június; szerzői archívum: Around the World in Eleven Years. Interjú Béliveau-val és Luce Archambault-val, a kapcsolatuk és a vállalás háttere.
- Koozma J. Tarasoff, 2011. október 31.: World Walker for Peace Returns Home. Közvetlen interjú: felszerelés, támogatások, befogadó családok, repülőutak és a lavinaveszélyes szakasz.
- NOS, 2011. október 17.: Na 11 jaar uitgewandeld. Korabeli összefoglaló a távról, az országok számáról és az indulásról.
- AFP / Le Dauphiné Libéré, 2011. szeptember 28.: Un Canadien fait le tour du monde à pied en onze ans. Útközbeni epizódok és a hazatérés előtti helyzetkép.
- The Philippine Star, 2009. március 13.: A walk to remember. Az algériai műtét és a chilei pumás epizód korabeli említése; az ellenőrzéskor a keresőben elérhető kivonat alapján.
- Kőnig Rita / National Geographic Magyarország, 2014. július 15.: Tizenegy éves séta a Föld körül. Személyes interjú; az etiópiai mélypont és a magyarországi kapcsolódások.
