Jakab Győző vagyok, 1977-ben születtem az akkori Jugoszláviában, Vajdaságban, és pontosan harminc éve élek Magyarországon, Szegeden. Férj és két gyermek édesapja vagyok, civilben pedig a BASF-nél dolgozom Key Account Managerként, a munkám Magyarország mellett több közép-európai, illetve volt jugoszláv piacot is érint. Ez azért fontos része a történetemnek, mert a Kékkör 49 napja alatt sem tettem félre teljesen a munkámat: a napi sokszor 10–14 órás gyaloglások után esténként elővettem a számítógépet, válaszoltam a levelekre, intéztem az aktuális ügyeket. Furcsa kettős élet volt: nappal hátizsákkal gyalogoltam valahol Magyarországon, este pedig visszacsatlakoztam ahhoz a világhoz, amelyből néhány órára teljesen eltűntem.
Nem tartom magam klasszikus értelemben vett sportolónak, és talán éppen ez az egyik legfontosabb része annak, amit képviselek. Nem gyerekkorom óta készültem ultratávokra, nem élsportolói háttérből érkeztem. Sokkal inkább egy hétköznapi ember vagyok, aki egyszer elkezdte feszegetni a saját határait, aztán mindig kíváncsi lett arra, mi van a következő határon túl. Az elmúlt években végigjártam több Caminót, teljesítettem hosszú távú túrákat, jártam a Himalájában, feljutottam a 6189 méteres Island Peakre, többször teljesítettem többek között pl. Kitörés 60-at, a Vérkört, a Kinizsi Százast, a Mátrabércet, majd 2026-ban egyben végigjártam a teljes Kékkört.
A természet számomra közben jóval több lett sportpályánál. Valójában talán soha nem is volt az. A gyaloglás egyfajta meditációvá vált. Egy olyan közeggé, ahol sok minden lehullik az emberről, amit a hétköznapi életben fontosnak gondol. Marad a következő lépés, a következő korty víz, az időjárás, a tested és az, ami a fejedben történik. Talán ezért neveztem el az oldalamat is Az Út Magányos Farkasának. Az út számomra nem pusztán A-ból B-be jutás. Sokszor sokkal inkább befelé vezet.
Elmesélnéd hogyan kezdted a túrázást? Milyen út vezetett a mostani hihetetlen körhöz?
Nem volt egyetlen pillanat, amikor eldöntöttem volna, hogy mostantól túrázó leszek. Inkább fokozatosan történt. A hosszabb utak közül az egyik fontos mérföldkő a 2022-es Camino Hungaro volt, majd ugyanabban az évben a Camino Francés, amelyet Finisterrével és Muxíával együtt nagyjából 900 kilométeren jártam végig 28 nap alatt. Ott tapasztaltam meg először igazán, mit jelent heteken keresztül minden reggel úgy felkelni, hogy egyetlen dolgod van: menni.
Utána jött a Camino Benedictus, később Nepál, az Everest Base Camp és az Island Peak 6189 méteres csúcsa. Ezek az utak mind adtak valamit, de közben egyre inkább foglalkoztatott az is, hogy vajon Magyarországon mit lehetne létrehozni. Innen jutottam el a Kékkör gondolatához.
2025-ben már nekivágtam. Június 7-én indultam el, de a 21. napon, nagyjából az út 41 százalékánál, Kab-hegy térségében balesetet szenvedtem, és fel kellett adnom. Ez talán fontosabb része lett a történetnek, mint ha elsőre sikerül. Egy évvel később, 2026. július 1-jén újra elindultam, ezúttal is az első kilométertől. Augusztus 18-án érkeztem vissza Szegedre. A teljes út 2597 kilométer lett, 48 nap 5 óra alatt, 49 egymást követő napon, pihenőnap nélkül. Napi átlagban körülbelül 53 kilométert és 12 órát gyalogoltam. A korábbi, 57 napos nem hivatalos teljesítési időt nyolc nappal sikerült megjavítanom.
De ha visszanézek, nem azt érzem, hogy ezek különálló teljesítmények. Inkább egyetlen út állomásai. Mindegyik kellett ahhoz az emberhez, aki 2026. július 1-jén elindult Szegedről.
A 49 nap alatt mikor szűnt meg „teljesítménynek” lenni a Kékkör, és mikor vált egyszerűen az életeddé? Volt olyan pont, amikor már nem azt érezted, hogy túrázol, hanem azt, hogy most ez a természetes napi létformád?
Nagyon hamar. Talán már az első hét végére. Az elején még számolod a napokat. Első nap, második nap, ötödik nap. Nézed, mennyi van mögötted és mennyi előtted. Aztán egyszer csak értelmét veszti ez a számolgatás.
Kialakul egy elképesztően egyszerű élet. Felkelsz. Összepakolsz. Elindulsz. Mész. Eszel. Iszol. Figyeled, hol tudsz legközelebb vizet venni. Este megérkezel, ellátod magad, dolgozol egy kicsit, alszol, majd másnap kezdődik elölről. Nincsen benne túl sok választási lehetőség, és furcsa módon éppen ettől válik szabaddá az ember. Szabaddá az itthoni hétköznapoktól.
Egy idő után már nem azt éreztem, hogy „Kékkört teljesítek”. Egyszerűen ez lett az életem. A furcsa nem az volt, hogy reggel felvettem a hátizsákot és elindultam ötven-hatvan kilométert gyalogolni. A furcsa az lett, amikor augusztus 19-én felébredtem, és nem kellett sehova mennem.
Mi változott meg a testedben az első hét és mondjuk a negyvenedik nap között? Erősebb lettél, vagy inkább egyre ügyesebben gazdálkodtál azzal, ami még maradt?
Mindkettő történt, csak más értelemben. Az ember azt gondolná, hogy negyven nap után valamiféle szuperemberré válik. Nem válik. Inkább elképesztően gazdaságossá válik.
Az első héten még sok felesleges mozdulatod van. Túl gyorsan indulsz el, rosszul osztod be az energiát, túl sokszor állsz meg, vagy éppen akkor sem állsz meg, amikor kellene. Néhány hét után a tested és az agyad megtanulja, hogyan kell ötven kilométer fölött működni úgy, hogy másnap ugyanezt újra meg kell csinálni.
A végére körülbelül hét kilogrammot fogytam. Fáradt voltam, természetesen voltak fájdalmaim, de közben elképesztően adaptálódott a szervezetem. Nem feltétlenül lettem erősebb. Inkább megtanultam kevesebb energiából sokkal többet csinálni.
Volt olyan sérülés, fájdalom vagy testi jelzés, amit normális körülmények között komolyan vennél, de ott egyszerűen együtt kellett vele élni? Hogyan döntötted el, mikor lehet továbbmenni, és mikor lenne már ostobaság?
Persze. Egy ilyen út után gyakorlatilag megszűnik az a kérdés, hogy fáj-e valami. Valami mindig fáj. A kérdés az, hogy milyen fájdalomról beszélünk.
Ebben sokat tanultam a korábbi sérüléseimből is. A jobb térdem elülső keresztszalagja elszakadt, később műteni kellett, és hosszú rehabilitáción mentem keresztül. Meg kellett tanulnom különbséget tenni kellemetlenség, fáradtság, terhelésből eredő fájdalom és valódi veszélyjelzés között.
A kitartás nálam soha nem azt jelenti, hogy mindenáron tovább kell menni. Ha egy fájdalom mozgás közben változik, élesebbé válik, megváltoztatja a járásomat, vagy azt érzem, hogy komoly sérülés felé haladok, az más kategória. A fájdalom elviselése lehet kitartás. A sérülés tudatos súlyosbítása viszont már nem hősiesség, hanem ostobaság.
Hogyan edzettél egy ilyen kihívásra? Lehet egyáltalán 49 egymást követő napra felkészülni, vagy az első két-három hét maga volt az igazi edzőtábor?
Teljesen felkészülni szerintem nem lehet. Lehet nagyon jó alapokat építeni, de nincs olyan edzésprogram, amelyben 49 egymást követő napon ötven kilométereket gyalogolsz, mert akkor tulajdonképpen már magát a Kékkört teljesítenéd edzésként.
Rengeteget gyalogoltam, hosszú túrákat csináltam, erősítettem, és különösen nagy hangsúlyt kapott a térdem stabilitása és az egész mozgáslánc. De valóban azt gondolom, hogy az első két-három hét egyben adaptáció is. A tested menet közben tanulja meg, mi történik vele.
A legfontosabb edzés talán mégsem fizikai volt. Meg kellett tanulnom azt, hogy másnap is elindulok. És harmadnap is. És harmincadik nap is. Egy egynapos ötven kilométeres túra és 49 egymást követő nap között nem egyszerűen mennyiségi különbség van. Ez egy teljesen más sport.
Ha most újra nekivágnál, min változtatnál az edzésedben?
Több egymást követő hosszú napot építenék be. Nem feltétlenül növelném az egy nap alatt megtett maximális távolságot, inkább azt gyakorolnám még többet, hogyan működik a test fáradtan a következő reggelen.
Nagyobb hangsúlyt tennék a regeneráció gyorsaságára, a törzsre, a csípő körüli izmokra, a lábfejre és a bokára.
Egy ilyen hosszú úton nem feltétlenül a legerősebb izom dönt, hanem a leggyengébb láncszem.
Mi volt az az apró rutin, amely aránytalanul sokat segített? Egy bizonyos reggeli, zoknicsere, lábápolás, nyújtás, egy mondat, egy zene vagy akár egy ötperces esti szertartás?
Az egyik legfontosabb rutin maga az volt, hogy nem kezdtem el minden reggel újratárgyalni magammal, hogy van-e kedvem elindulni. Ez nagyon fontos. Ha 49 napon keresztül minden reggel motivációt keresel, előbb-utóbb nem fogod megtalálni.
Felkeltem, készülődtem és elindultam. Mint amikor valaki munkába megy. Nem kérdezi meg magától minden reggel, hogy vajon ma szeretne-e dolgozni.
A másik a lábak folyamatos figyelése és a problémák korai kezelése volt. Egy apró kidörzsölődésből néhány óra alatt komoly probléma lehet. Ötven kilométer fölött az apró dolgok óriásivá nőnek.
A felszerelésből mi bizonyult nélkülözhetetlennek, és mi volt az, amit néhány nap után legszívesebben kihajítottál volna az első kukába?
A jó cipő, a zokni, a megfelelő hátizsák és a túrabotok számomra alapvetőek voltak. A navigáció és a biztonság miatt a Garmin Fenix órám és az inReach eszközöm is nagyon fontos szerepet kapott. Utóbbi az élő helyzetmegosztás és a biztonság miatt is lényeges volt.
A hátizsákomban ugyanakkor ott volt egy nagyjából egykilós Dell Latitude gép is, mert dolgoznom kellett. Ha kizárólag túrázóként nézem, valószínűleg az első kukába beledobtam volna. De nem tehettem, mert az út alatt is dolgoztam. Ez jól mutatja, hogy nincs univerzális felszereléslista.
A felszerelés mindig annak függvénye, hogy neked mire van szükséged.
Hogyan választasz felszerelést, mik a szempontjaid? Ez fontos lehet másoknak is.
Nálam az első szempont a megbízhatóság. Egy többhetes úton sokkal fontosabb, hogy valami minden egyes nap működjön, mint az, hogy papíron ötven grammal könnyebb legyen.
A második a kipróbáltság. Hosszú útra lehetőleg semmiből nem viszek olyat, amit előtte nem teszteltem. Cipőt különösen nem.
A harmadik pedig az egyszerűség. Minél több dolog van nálad, annál több minden romolhat el, veszhet el, ázhat el és annál nagyobb súlyt cipelsz.
A grammok számítanak, de szerintem nem szabad a súlycsökkentés oltárán feláldozni a biztonságot és a komfortnak azt a részét, amely lehetővé teszi, hogy másnap ismét elindulj.
Mi a táplálkozási rutinod a hétköznapokban?
Vegetáriánusan étkezem, és a hétköznapokban időszakos böjtöt is alkalmazok. A hétköznapi étkezésem azonban teljesen más kérdés, mint egy ilyen extrém terhelés alatti táplálkozás.
A Kékkörön nem fogyókúrázni mentem. Ott az energia biztosítása volt a cél. Napi tíz-tizennégy óra mozgás mellett a szervezet egészen más szabályok szerint működik, ezért sokkal pragmatikusabban kellett az étkezéshez viszonyulnom.
Mit ettél a huszadik-harmincadik-negyvenedik napon, amikor már nem egy hétvégi túra energiaigényéről beszélünk? Volt olyan étel, amit a végére látni sem bírtál, és olyan, amely szó szerint megmentett?
Ilyenkor már nem gasztronómiai élményeket keres az ember. A legfontosabb kérdés az lesz: mit tudok megenni, mihez jutok hozzá, és miből tudok gyorsan energiát szerezni?
A hosszú táv egyik érdekes tapasztalata, hogy az étvágy sem mindig úgy működik, ahogy várnád. Hatalmas energiahiányban vagy, mégsem feltétlenül kívánsz nagy adagokat. Ezért sokszor kisebb mennyiségeket kell folyamatosan bevinni.
És van egy pont, amikor bizonyos túraételekre egyszerűen ránézni sem akarsz.
A negyvenedik napon már nem az „optimális sporttáplálkozás” tökéletes elmélete számít, hanem az, hogy legyen valami, amit hajlandó vagy megenni.
Mi történt a motivációval azokon a napokon, amikor semmi látványos nem várt rád?
Semmi. És éppen ez volt a lényeg.
A motiváció túlértékelt dolog. Nagyszerű érzés, amikor van, de nem lehet rá hosszú távú teljesítményt építeni. A motiváció jön és megy. A kitartás viszont azt jelenti, hogy akkor is megteszed a következő lépést, amikor semmi különösebb kedved nincs hozzá.
Voltak fantasztikus hegyek, napfelkelték, találkozások, de voltak végtelennek tűnő töltések, aszfaltok, homokos szakaszok és 34-38 fokos hőség is. Ezeken a helyeken tanultam meg igazán, hogy nem kell mindig szeretni azt, amit csinálsz. Elég továbbmenni.
Egy ilyen hosszú úton mi erősebb ellenfél: a fizikai fájdalom vagy az egyhangúság?
Szerintem hosszú távon az egyhangúság veszélyesebb. A fájdalom konkrét. Tudod, hol van, tudsz vele valamit kezdeni. Az egyhangúság viszont lassan mászik be a fejedbe.
Amikor órák óta ugyanazon a töltésen mész, előtted ugyanaz, mögötted ugyanaz, és tudod, hogy még húsz kilométer van hátra, akkor az agy elkezd alkudozni.
Ilyenkor számomra mindig ugyanoda szűkült a világ: nem kell húsz kilométert megtenni. Csak a következő lépést. Aztán még egyet. Furcsán hangzik, de 2597 kilométer is pontosan így készül el.
Mennyire lett más a kapcsolatod az idővel? A hétköznapi életben órákban, találkozókban és határidőkben gondolkodunk; 49 nap után inkább kilométerekben, napkeltékben és következő vízvételi lehetőségekben?
Teljesen megváltozott. Az út időszámítása egészen más.
Nem szerda van, hanem az a nap, amikor el kell jutnom innen oda. Nem délután három óra van, hanem még körülbelül négy óra világosságom van. Nem tíz kilométer van hátra, hanem körülbelül két óra gyaloglás.
A víz külön időmérték. Ha tudod, hogy tizennyolc kilométer múlva lesz legközelebb biztosan víz, akkor a világ hirtelen tizennyolc kilométer hosszúvá válik.
Aztán hazajössz, és ismét megjelenik a naptár, az értesítés, a telefon, a találkozó, a határidő. Talán ezért olyan nehéz a visszaérkezés.
Mit tanultál Magyarországról gyalog? Van olyan része a Kékkörnek vagy az országnak, amelyet autóból, térképről vagy akár egy hétvégi túrán egyszerűen nem lehet megérteni?
Azt, hogy Magyarország sokkal nagyobb és sokkal változatosabb annál, mint amilyennek autóból látszik. Autóval két település között húsz perc van. Gyalog ugyanaz a távolság fél nap lehet. És abban a fél napban ott van minden, amit az autó ablakából soha nem veszel észre.
Láttam gazdag és elképesztően szegény településeket, gyönyörűen gondozott és szinte elfelejtett vidékeket. Beszéltem nagyon különböző emberekkel. A Kékkör nemcsak földrajzi keresztmetszete Magyarországnak, hanem bizonyos értelemben társadalmi keresztmetszete is.
Talán ezért lett számomra ennyire fontos az „árkok betemetése” gondolat is. Gyalog az ország sokkal kevésbé elmélet. Emberekből, arcokból, történetekből áll.
Mi változott meg a természethez való viszonyodban? Negyvenkilenc nap után még mindig „kimentél a természetbe”, vagy inkább furcsává vált visszatérni a házak, utak és falak közé?
A „kimegyek a természetbe” kifejezés egy idő után tényleg furcsává válik. Mintha lenne az ember és lenne valahol rajta kívül a természet.
Negyvenkilenc nap után inkább az volt különös, hogy visszajöttem a falak közé. Az úton az időjárás nem háttérinformáció. Ha esik, vizes vagy. Ha 34 fok van, meleged van. Ha elfogy a víz, az probléma. A természet nem dekoráció, hanem az a közeg, amelyben létezel.
Hazatérve éppen ez az elkülönülés lett furcsa. Bezárjuk az ajtót, beállítjuk a hőmérsékletet, felkapcsoljuk a lámpát, és pillanatok alatt elfelejtjük, milyen idő van odakint.
Azt mondod, még most is álmodsz az útról. Mit álmodsz? Konkrét helyszíneket, eltévedést, gyaloglást, vagy inkább azt az érzést, hogy még mindig menni kell tovább?
Szinte minden éjszaka visszatérek. Néha valódi helyszínekre, néha olyan Kékkör-szakaszokra, amelyek valójában nem is léteznek. Az agyam összekeveri a valóságot azzal, amit maga teremt.
De az érzés szinte mindig ugyanaz: menni kell tovább.
Néha azon gondolkodom, hogy vajon én álmodom-e itthon azt, hogy még mindig a Kékkörön vagyok, vagy valahol a Kékkörön gyalogló énem álmodja ezt az egész itthoni életet. Kicsit olyan ez, mint Csuang-ce pillangója. Nem tudom, melyik az álom és melyik az ébredés. Csak azt tudom, hogy valami belőlem még mindig ott gyalogol.
Mit vittél magaddal lelkileg az első napon, amit végül valahol útközben letettél? És mi az, amit nem vittél magaddal, mégis hazahoztál?
Vittem magammal bizonyítási vágyat. A 2025-ös kudarcot. Azt az érzést, hogy van egy befejezetlen történetem, amelyhez vissza kell mennem.
Valahol útközben ezek egy része eltűnt. Már nem az előző évi kudarccal versenyeztem, nem az előző rekorddal, és egy idő után talán már saját magammal sem.
Amit hazahoztam, az a bizonyosság, hogy sokkal kevesebb dologra van szükségünk, mint hisszük. És talán azt is, hogy az embernek nem kell mindig tudnia, hogyan fog eljutni a végéig. Néha elég azt tudni, hogyan teszi meg a következő lépést.
Mit mondanál annak, aki most hallja ezt a 49 napot, és azt gondolja: „én ilyesmire biztosan képtelen lennék”?
Azt, hogy én sem 2597 kilométerrel kezdtem.
Senki nem úgy kel fel egyik reggel, hogy képes ötven kilométert gyalogolni 49 egymást követő napon. Először öt kilométert mész. Aztán tízet. Egyszer húszat. Aztán valami, amit korábban lehetetlennek gondoltál, egyszer csak hétköznapivá válik.
Nem azt szeretném üzenni, hogy mindenkinek végig kell járnia a Kékkört. Hanem azt, hogy nagyon óvatosan bánjunk azzal a mondattal, hogy „én erre képtelen vagyok”. Sokszor valójában azt jelenti: még soha nem próbáltam meg elég sokáig.
Hol húzódik nálad a kitartás és a makacsság határa?
A következményeknél. A kitartásnak van értelme, a makacsság sokszor csak az egót szolgálja.
Ha valami fáj, fáradt vagyok, elegem van, de tudom, hogy biztonságosan tovább tudok menni, akkor számomra a kitartás azt jelenti, hogy továbbmegyek. Ha viszont tudom, hogy a következő lépésekkel komoly vagy maradandó sérülést okozhatok magamnak, és mégis csak azért megyek, mert nem akarom kimondani, hogy megállok, az már makacsság.
2025-ben ezt is meg kellett tanulnom. Van olyan pillanat, amikor a feladás nem gyengeség. Néha éppen az a legnehezebb és legfelelősebb döntés.
Változtatott rajtad az út emberként is, vagy „csak” bebizonyított valamit arról, aki már előtte is voltál?
Szerintem mindkettő. Nem hiszek abban, hogy az ember 49 nap alatt teljesen más emberré válik. Inkább lekerül róla néhány réteg.
Az út felerősíti azt, ami már benned van.
Ha türelmetlen vagy, találkozol a türelmetlenségeddel. Ha félsz, találkozol a félelmeiddel. Ha bizonyítani akarsz, egy idő után azzal is szembe kell nézned, hogy kinek és miért.
Talán nem más emberként jöttem haza. Inkább valamivel kevesebb kifogással arra, hogy ne az legyek, aki valójában vagyok.
Mi legyen a következő kihívás után a cél: még hosszabb, még gyorsabb, még nehezebb – vagy egyszer majd ugyanilyen messzire menni úgy, hogy egyáltalán nem számít az idő?
Ez most az egyik legérdekesebb kérdés számomra. Nagyon könnyű belekerülni abba a csapdába, hogy ha egyszer 2597 kilométert mentél, akkor legközelebb 3000 kell. Ha 49 nap volt, akkor legyen 45. Ha 6189 méteres hegyen jártál, akkor legyen hétezres.
De hol van ennek a vége?
Egyre inkább izgat az ellenkező irány is: lehet-e ugyanilyen messzire menni úgy, hogy egyáltalán nem érdekel az óra? Lehet-e úgy elindulni, hogy nincs rekord, nincs napi kötelező kilométer, nincs teljesítési kényszer? Talán az lesz egyszer az igazán nehéz utam. Amikor nem kell bizonyítanom semmit.
Kik a példaképeid?...
Az egyik legfontosabb példaképem az édesapám. Már nincs velem, de nagyon sokszor velem van az utakon. Az ember idővel rájön, hogy azok, akiket elveszített, furcsa módon tovább mennek vele.
Inspirálnak olyan emberek is, akik képesek voltak a saját korlátaikon túlmenni, de önmagában egy sporteredmény ritkán tesz valakit példaképpé számomra. Sokkal jobban érdekel, milyen ember volt közben.
A buddhizmus és különösen a zen mesterek tanításai is erősen hatottak rám. Szung Szán zen mester gondolkodása például sokszor visszaköszön abban, ahogyan az útról gondolkodom.
Nem feltétlenül választ akarok mindenre. Sokszor fontosabb megtanulni rendesen feltenni a kérdést.
Mik az álmaid? Sportolóként és magánemberként?
Sportolóként – ha egyáltalán használhatom magamra ezt a szót – még szeretnék hosszú utakat járni, hegyekre felmenni, új helyzetekben kipróbálni magam. De egyre kevésbé a számok érdekelnek.
Magánemberként sokkal egyszerűbbek az álmaim. Szeretnék egészséges maradni, sokáig járni, látni a gyerekeimet a saját útjukon haladni, Tündével megöregedni, és lehetőleg úgy élni, hogy amikor egyszer visszanézek, ne túl sok olyan döntést lássak, amelyet pusztán félelemből nem hoztam meg.
És szeretném megtartani a kíváncsiságomat. Talán ez az egyik legfontosabb. Hogy hatvan- vagy hetvenévesen is legyen bennem valami, ami miatt azt mondom: kíváncsi vagyok, mi van a következő kanyar után.
Mik a tanácsaid azoknak, akik hosszabb túrákra készülnek, akár több hetesekre? Minden tanács jól jön.
Az első: ne a hosszú túrán próbáld ki a felszerelésedet. A cipőt, zoknit, hátizsákot, ruházatot, esőfelszerelést előtte használd sokat. Ami húsz kilométeren egy kicsit kényelmetlen, az kétszáz kilométeren komoly probléma lehet.
A második: ne csak hosszú távokat gyakorolj, hanem egymást követő napokat. Egészen más harminc kilométert menni kipihenten, mint felkelni másnap, amikor minden porcikád emlékeztet az előző napra, és újra megtenni.
A harmadik: figyelj a lábadra. Egy apró vízhólyag, kidörzsölődés vagy körömprobléma nem apróság egy többhetes úton. Amit ma öt perc alatt megoldhatsz, abból holnap akár olyan probléma lehet, amely az egész utadat veszélyezteti.
A negyedik: legyen terved, de ne szeress bele a tervedbe. Időjárás, sérülés, lezárás, vízhiány, szállásprobléma – bármi történhet. A terv eszköz, nem parancsolat.
Az ötödik: a vízzel soha ne játssz. Mindig tudd, hol lesz a következő biztos vízvételi lehetőség, és inkább vigyél valamivel többet, mint kevesebbet.
A hatodik: tanulj meg enni akkor is, amikor nem vagy különösebben éhes. Több héten keresztül nem lehet folyamatos energiahiányból büntetlenül működni.
A hetedik: ne várj folyamatos motivációt. Lesznek csodálatos napok, amikor azt érzed, bármeddig tudnál menni. És lesznek olyan reggelek, amikor semmi kedved felvenni a hátizsákot. Ez teljesen normális. Ne a pillanatnyi érzéseid döntsék el, miért indultál el.
A nyolcadik: ne szégyellj megállni. A kitartás nem egyenlő az önpusztítással. Ismerd meg a testedet annyira, hogy különbséget tudj tenni a fáradtság és a sérülés között.
A kilencedik: ne cipeld magaddal az egész életedet. A hátizsák nagyon jó tanár. Minden fölösleges tárgynak súlya van. És néhány nap után rájössz, hogy ez nemcsak a hátizsákra igaz.
Végül pedig: ne gondolj állandóan a célra. Ha egy 2500 kilométeres út első napján azon gondolkodsz, hogyan fogsz eljutni a 2500. kilométerig, könnyen összeroppansz a gondolat súlya alatt. Nekem az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy soha nem kell 2597 kilométert megtennem. Mindig csak egyetlen lépést kell megtennem.
Aztán még egyet.
A végén pedig egyszer csak elfogy az út.
