Hoór AnikóIsmét egy magyar sportsikert van alkalmunk közzétenni. Ezúttal a személyes benyomásokról. Hoór Anikó beszámolója - hogyan lett bronzérmes.Íme a beszámolóm:
Igazából már tavaly szerettem volna indulni a dupla ironman-en, de a munkám miatt sajnos a hosszabb edzések háttérbe szorultak, és így nem volt értelme elindulni. Na, de majd jövőre!
Így tehát decembertől célirányosan készültem erre a versenyre, csak ez a cél lebegett a szemem előtt. Sok úszás, télen spinning, március elején pedig irány Ciprus. 1 hét Hawaii, tengerpart és persze a lényeg, a biciklizés, csodálatos környezet. Jó alapot teremtett a későbbiekhez.
A futásra teljesítménytúrákkal készültem nagyobb részt, na és persze Sárvár 24 órás. Az első 24 órásom. Ez volt a főpróba a dupla im. előtt. Itt a fő célom nem a km mennyiség elérése volt, hanem hogy végig mozogjam a 24 órát. Ez sikerült is.
A 24 órás után már nem erőltettem a futást, inkább a kerékpárra és az úszásra fektettem a hangsúlyt. Mikor a 24 óráson Andi (Gaandi) mondta, hogy kb. 2 hónap után kezdett visszarázódni a futómozgása, úgy gondoltam magamban, ugyan már, 2 hét és el is felejtem. Aha, gondoltam én! Most már tudom miről beszélt. Kb. a dupla im. hetében éreztem, hogy na talán most már tűrhetően megy a futás.
Csütörtökön reggel tehát irány Neulengbach, a Bécsi Erdő. Előtte még Pesten beugrottunk a Nellába, egy kerékpár átnézésre.
Neulengbach egy völgyben helyezkedik el, körülötte nagy hegyek. Mikor odaértünk, egyből a főrendező, Manfred köszöntött név szerint. Elkezdtük felverni a sátrunkat, közben megérkeztek Forresték (Elek Endre), ők már bejárták a várost. Másnap elmentünk bejárni a kerékpáros pályát. Eléggé kanyargós. Kifelé szembeszél és ráadásul emelkedik is. Mi lesz itt holnap? De visszafelé lehetett 30-35-el gurulni.
Még a technikai megbeszélés előtt felavattam az új hosszujjú neoprénemet, amit előző nap vásároltam a Decathlonban. Hát, mit ne mondjak, úgy éreztem benne magam, mint a Michelin gumiemberke.
Minden versenyzőt külön szólítottak ki a színpadra és a főrendező személyesen adta át mindenkinek a rajtszámokat és a szponzorok ajándékait tartalmazó csomagot.
A megnyitó után tészta party, majd utána vissza a szállásunkra, még összekellett pakolnom a másnapi ruhákat és kajákat.
Másnap reggel korán volt ébresztő, reggelizés, kipakolni a kajákat az asztalra. Tesómnak egy gyors eligazítás, kb. miket készítsen ki kerékpárnál és úszásnál.
A rajt előtt negyed órával felcibáltam magamra a neoprént. A főszervező összeverbuválta a neoprénes emberkéket egy közös fotó erejéig, és ezután már tényleg következett a rajt. Be a vízbe, próbáltam egy kicsit melegíteni, vagyis szokni a neoprént, de ehhez már kevés volt az idő.
És 8:05-kor ellőtték a rajtot. Elkezdődött egy nagyon hosszú nap, ami talán másnap estig tart. Ahogy mondta Oldbone (Vöneki Anti-decaironman), a duplán nem illik aludni, hiszen ez sprinttáv. Hm, jó fej az Anti.
Velem egy pályára került Forrest (Elek Endre) is, aki mellben nyomta és a mezőny legfiatalabb titánja, Ruppert Laci.
Már az elejétől próbáltam követni, hogy mégis hol tarthatok, de csak nagyjából. Az első 1000 m-ig azt vettem észre, hogy elég nehezen veszem a levegőt, szinte kapkodok a levegő után, valószínű az izgulás miatt lehetett. A fordulóknál egy kicsit veszélyesnek találom a helyzetet, amikor a gyorsabban úszókkal egyszerre értem a falhoz, ilyenkor vártam pár másodpercet, amíg tovább úsztak. Volt, hogy majdnem átsodródtam a kötél alatt a másik pályára. De jó lenne már túl lenni az úszáson! Hiába, az úszás továbbra is mumusom marad a triatlonban.
3000 m körül, mikor már éreztem, hogy eléggé kidörzsölte a nyakam a neoprén, megálltam. Tesóm éppen akkor ment el megkérdezni a köreimet, de a többi segítő már ugrott is, hogy mit kérek.
Mondom vizet, nem vazelint! Huh, a vízből már egy kicsit sok volt! Gerhát Jani felesége, Éva már szaladt is a vazelinnel.
5100-nál gyorsan frissítettem egy energiaszelettel és kevés gatoréddel. Innentől már pontosan számoltam magamban a köröket, hiszen már nem volt sok hátra. Forrestet jó párszor megelőztem. 6100-nál azért még megkérdeztem tesómat, aki éppen most jött vissza a hivatalos számolóktól, hogy hol tartok, azt mondta 5900 lesz. Mennyi???
Sajnos reklamációnak helye nincs, a versenykiírásban jól megfogalmazták, hogy el kell fogadni a hivatalos számlálók állását.
3:05’nél jövök ki a vízből, percre pontosan ennyit jelöltem meg a nevezés lapon. A baj csak az, hogy ezt az időt neoprén nélküli úszásomhoz számoltam ki. 100 m-rel utánam jött ki a vízből Forrest. Azért ez egy kicsit elgondolkodtató, hiszen tudom, hogy legalább 3x megelőztem, hanem többször, és mégiscsak ennyi a különbség közöttünk. Na mindegy! Nincs idő sokat agyalni rajta, mert már koncentrálok a kerékpározásra.
Tesóm cibálja rólam a neoprént, öltözés, közben majszolom az energiaszeletet. Odajön egy masszőr és valami olajfélével átmasszírozza a vádlim. Ez jól esett! Már pattanok is a bicajomra. A kerékpár pálya 9,75 km hosszú, ebből lesz 37 kör.
Éppen azon gondolkodom, hogy már enni kellene valami meleget. Mire visszaérek a fordulóhoz, már Éva (Forrest felesége) szól, hogy van leves. Sajtkrémleves, nyam-nyam, ez fincsi volt.
Már „repülök” is tovább!
Tamás Zsolti minden körben biztat, csak okosan, ügyesen! Jól esett egy decarionmantől a biztatás.
200 km-ig igazából nem történt semmi különös. Ez volt a „lelki határ”, idáig könnyű volt, innentől lesz nehéz. 200-tól már egyre jobban fájt a fenekem és a hátam. Próbáltam folyamatosan enni és inni. A magyarok persze összetartottak, a segítők egymást váltották, hol Zsolti segítője, Tamás (akit csak Shreknek becéztek), hol Tesóm tömte tele a zsebeimet süteményekkel.
Még előző nap kaptam Forresttől Jaat sókeveréket, amit ő elfáradásra és izomláz ellen iszik alkalmanként, ezt iszogattam én is. Sötétedéskor Tesóm bolognai tésztát főzött, amiből még később is csipegettem.
Fél 8 környékén szóltak a rendezők, hogy most már lámpát kapcsoljak, mert e nélkül nem engednek ki a pályára.
Mikor meglátom magam előtt az angol lányt, belehúzok. Később hallom a tesómtól, hogy nagy csata dúl az első két helyen (mármint a nőknél). Egy tapasztalatlan első duplázó és 1x ironman lány csatázik a tapasztalt, többszörös dupla és tripla ironmant, és decaironmant megjárt lánnyal. Egy rutintalan versenyez a rutinossal. Lenne egy fogadásom, hogy ki fog győzni. Estefelé látom az osztrák lányt (Ő a rutintalan) megállni, szegény nagyon szenved, túl hamar el akarta dönteni a versenyt. De azért folytatja a versenyt. Én nem szólok bele a versenyükbe, nagy a különbség közöttünk. Én csak szeretnék beérni a célba és lehetőleg a 3. helyet megtartani.
Közeledik a kerékpár vége. Igyekszem nem elfelejtkezni a kajálásról, hogy a futáshoz legyen energiám.
A rendezők sárga villogóval ellátott autóval kísérik a még pályán levő bicajosokat. Engem is utolér egy, én viszont egy másik kerékpárost. Játékosra fogom a dolgot és elhúzok előlük. Jó móka így a vége felé. Az utolsó két körre elkísér Tesóm is kocsival, talán így gyorsabban befejezem. Egyre nehezebben kaptatok fel a kis emelkedőre (a versenykiírás szerint körönként 50 méter szint volt, amit könnyen ki lehet számolni 37 körre). Hajnali 3:57’-kor szállok le a kerékpárról, az órám szerint 15 óra 33’-et tekertem. Ez jobb, amit vártam. Legjobb esetben is 16 órát terveztem, legrosszabb esetben pedig 18 órát.
Na de most jön a neheze, minden itt dől el. Ahogy Dave Scott, a nagy ironman guru fogalmazott: „a triatlon a futással kezdődik”. A futás 125 körből áll, 1 kör 670 m hosszú, és a strandon, pontosabban erholungs- zentrumban volt kijelölve.
A futás eleje meglepően jól ment, furcsa, mintha nem is tekertem volna előtte 360-at. De tudtam, a nagyatádi tapasztalataim azt mutatták, hogyha a futás eleje ilyen jól megy, annak nemsokára „sírás” lesz a vége. Sajnos ez gyorsan beigazolódott. Kb. 15-16 km után szenvedés volt, a gyomrom egyre inkább kezdi felmondani a szolgálatot. Időközben megjelent Fajankó is, odajön, látja, hogy nagyon nincs rendben valami. Mondja, hogy egyek inkább kekszet, ami elmulasztja a gyomorsavat. A futás végéig nagyjából már csak ezt tudtam enni. Keksz és víz. A maraton viszonylag gyorsan eltelt, de ami utána jött… Úgy érzem, mentálisan egy kicsit visszaestem, na nem a feladáson gondolkodtam, ez egy percig sem fordult meg a fejemben, hanem hogy mennyi van még hátra. A nap is egyre jobban süt.
Közben azért a külvilágra is figyeltem. Egyre több befutót látok szembe zászlóval befutni. Forrest nagyon nyomja. Megy, mint a gép, ő már nem frissít egyáltalán, a korosztályos 3.helyért fut. Hallom, mikor kiszól a feleségének, hogy hagyjál békén, ne szólj hozzám. Hűha, gondoltam, Forrestnél is nagy bajok vannak, én még nem láttam őt így.
A magyarok közül ő fut be elsőként. Nem semmi, mindössze két éve sportol és máris dupla ironman lett.
De nehezen telnek a körök! Jobbnak találom a gyaloglás-futás kombinációt, a talpam szinte sajog, izomlázam van. Úgy látszik a Jaat sókeverék nálam már nem használ. A gyomrom még mindig rossz, tiltakozik minden kisebb falat ellen. Tesóm mondja, hogy próbáljak meg enni egy kevés gyümölcsöt, a többieknek bevált. Hát, ha a többieknek jó volt, akkor én is kipróbálom. Finom epret és almát találok a frissítőasztalon, hm ez tényleg finom. Rá egy kevés keksz, na ez már tényleg jobb. Úgy a 80. kör környékén Tesóm továbbítja Fajankó üzenetét, hogy kezdjek el hajrázni, mert nem érek be szintidőn belül. Mondom tessék? Ez nem normális! Hol van még a szintidő vége, este 8 órakor. Még van 45 kör hátra, hova hajrázzak, egyébként sem tudok már gyorsabban futni. Ezen agyaltam egy darabig, mikor azt veszem észre, hogy mellém szegődik egy osztrák hölgy és hozza a kulacsomat, meg a kajámat. Közben elcseverészünk, majd leváltja egy magas srác, ő is hozza a frissítőmet. Egyre többet locsolom magam. A srác lecseréli a meleg vizemet hidegre. Pokoli hőség van. Mint Nagyatádon szokott lenni. Már számolom vissza a köreimet.
Próbálom összehasonlítani Nagyatáddal, ott az utolsó 12 km-t is meg futni, hogy nem eszek semmit, akkor itt miért nem megy. Ez itt már valahogy más. A magyarok közül szinte már mindenki beért és a pálya szélén hűsölnek. De jó nekik, már megcsinálták.
A két segítőm rendületlenül jönnek mellettem, a gyomrom már nem fogad be semmit, csak vizet. Már nem sok van hátra és akkor vége. Segítőmmel együtt számolunk vissza, még 15, 14, 13… Az angol lány rendesen lemaradva.
A kivetítőn látom, hogy a 40. helyen állok, de nem sokáig, mert a 10-es rajtszámú versenyző visszaelőzött. Na akkor hajrá! Visszaelőztem, de pár körrel később már azt látom, hogy egy másik versenyző, nem a 10-es, bejött elém a 40. helyre, de már későn vettem észre, mert már 2 kör hátrányban voltam. Kár! Jó az a 41. hely is.
Számolunk az osztrák segítőmmel. Még 2 kör. Még 1 kör.
És elérkezett az utolsó, pontosabban az utolsó előtti kör, mert még van egy tiszteletkör visszafelé.
Magyar zászlóval a kezemben befutni?! Ez valami fantasztikus, vége a megpróbáltatásoknak, megcsináltam! Mondom a kísérőmnek, letzte rund!
Bőven a szintidőn belül, 33 óra 7 perc. A főrendezőtől megkapom a finiseres pólót és érmet. Hihetetlen boldogságot éreztem. Örömmámorban úszok. Megcsináltam!
És még járóképes vagyok. Ez jó. Gyorsan legyúrattam magam. Tesómék elmentek vacsorázni, én inkább megvártam, amíg tényleg rendbe jön a gyomrom.
Másnap reggel úgy keltem fel, hogy egyáltalán nem volt izomlázam, ahhoz képest, hogy máskor egy sima maraton után is 3 napig járóképtelen vagyok. A fáradságon kívül semmilyen fájdalmam nem volt, egy-két kidörzsölődés és egy vízhólyagon kívül semmi. Talán mégiscsak jelentett valamit a Jaat sókeverék!
Tamás Zsolti már reggel elment egyet bicajozni, hiába, Ő már rutinos öreg róka. Tőlem is megkérdezi, na megyünk futni? Felőlem mehetünk.
Az eredményhirdetés után sátrat bontunk, elköszönünk a többiektől, indulunk haza.
Hazafelé végiggondolom az elmúlt pár nap történéseit. Azért jó verseny volt. A vége egy kicsit nehézre sikeredett, de azért elégedett vagyok. Otthon át kell gondolnom, hogy a futást hogyan lehetne elviselhetőbbé tenni, és mit kellene másképpen csinálni.
Legszívesebben szétkiabálnám az egész világnak: MEGCSINÁLTAM!!!
[A verseny honlapja]
[IUTA]
