Egy új, a Journal of Human Evolution tudományos folyóiratban publikált vizsgálat azt mutatja, hogy az emberi futás hatékonysága a sebességgel változik, és minden egyes egyénnek megvan saját optimális irama, mellyel a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb távolságot teheti meg. Az eredmények cáfolják azon hosszú ideje fennálló elméletet, miszerint a futás sebességtől függetlenül ugyanannyi metabolikus költséggel jár időegységenként, más szavakkal, az adott távolság lefutásához szükséges energia ugyanannyi, akár sprintelünk, akár kocogunk. Bár a sprintelés rövidtávon nagyobb igénybevételként érezhető, úgy hitték, hogy a megadott táv lefedéséhez, lassabb tempó esetén a hosszabb idő és a folytatólagos megerőltetés kiegyensúlyozza az anyagcsere költségekben jelentkező különbségeket – mondja Karen Steudel zoológus professzor. Azonban Steudel és Cara Wall-Scheffler amerikai kutató kimutatta, hogy a futás energetikai követelményei különböző sebességek esetén változnak. „Ez azt jelenti, hogy létezik egyfajta optimális sebesség, mellyel a legolcsóbban jutunk el a célig” , legalábbis a metabolizmus szempontjából – mondja Steudel.
Figyelem futók! Ha a test azt jelzi, hogy az iram túl gyors, vagy túl lassú, akkor valószínűleg igaza van.
A csúcshatékonyságot úgy határozták meg, hogy elektromos futógép által produkált, különböző sebességek esetén lemérték a futók anyagcsere értékét. A metabolikus energiaköltségek mind a gyors, mind a lassú sebességeknél megnőttek, és felfedték, hogy a maximális hatékonyság közepes iramnál figyelhető meg. A vizsgálatban meghatározott leghatékonyabb futási sebesség az egyének között változatos volt, ám a férfiak esetén az átlag óránkénti 13,3 kilométeres, míg a nőknél óránkénti 10,4 kilométeres sebesség volt kilenc tapasztalt, amatőr futó csoportjában. A nemi különbség nagy része a testméret és a lábak hosszát érintő ingadozásoknak tudható be, mely a jelek szerint befolyásolja a futási mechanikát – mondja Steudel. Általánosságban, a magasabb és erősebb futóknak gyorsabb az optimális sebessége. Érdekes módon a leglassabb sebességi értékek – a körülbelül óránkénti 7,2 kilométer vagy 1600 méter 13 perc alatt – voltak az anyagcsere szempontjából legkevésbé hatékonyabbak, melyet Steudel a futás és a séta közötti járásmód átmenetnek tulajdonít. Például, ahogy rámutatott, mind a nagyon gyors járás, mind a nagyon lassú futás fizikailag esetlennek hathat.
Míg a futás mechanikája az atléták és edzők számára lehet igen érdekes, azonban segíthet felderíteni a modern emberi test – magas, hosszú végtagú, széles mellkasú, vékony derekú - kiformálódásának evolúcióját is. A modern emberek nagyon hatékonyan járnak, és igen jó futók – mondja a kutató. A hatékony mozgás őseinknek valószínűleg előnyt adott a vadászat, és a táplálék begyűjtése terén. A távoli ősök testformája - mint az Australopithecusoké – rövidebb, szögletesebb volt, zömökebb lábakkal. „Nem volt észrevehető derekuk – törzsük inkább egy emberszabású majoméra emlékeztetett, kivéve, hogy felegyenesedve, két lábon jártak” – mondja Steudel. „A Homo nemzetséggel magasabb és erősebb egyének fejlődtek ki, akiknél sokkal lineárisabb testforma alakult ki” – elkülöníthető derékkel, mely könnyen forgott, hosszabb és hatékonyabb lépéseket téve lehetővé.
Az emberi járásról ismeretes, hogy van optimális hatékony sebessége, így az új eredmények segíthetnek a kutatóknak meghatározni az emberi evolúciót elősegítő különböző járásmódok relatív fontosságát. Steudel szerint a kérdés lényege, hogy a Homo nemzetség testformáját illető evolúcióban a futás vagy a járás volt-e fontosabb.
Forrás: hirado.hu/delta
