Az éjszakák összefolynak a nappalokkal, és elég ritka alkalom az, amikor nem pizsama van rajtam. De élvezem. Bár, voltak azért már nehezebb napok, de senki se mondta, hogy egyszerű lesz egy ilyen csöppséggel. Lelkiekben próbáltam rá felkészülni, de nem mindenre lehet. Van amikor nálam is eltörik a mécses, mert már annyira fáradt vagyok. Úgy indulsz neki az anyaságnak, hogy sok helyről kapod a hasznos, és néha természetesen nem olyan hasznos tanácsokat.
Tisztában vagy vele, hogy éjszakáznod kell, de mégis van, hogy meglepetésként ér, hogy “már megint éhes, de hát most etettem”. De mégis hősiesen viseled, és próbálod a legjobbat kihozni a dologból, és a legtöbb örömöt összegyűjteni, hisz nem sokáig marad ilyen törékeny és ártatlan csöppség, akinek határtalanul és állandóan szüksége van rád.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyiszer leszek lepisilve, de azt meg végképp nem, hogy a kezemben találom a székletét egy pelenka csere alatt (és még mennyi ilyen lesz) és ezt ő egy édes mosollyal zárja. Persze én is nevetgéltem azért, kezdő anyukaként egy pelenka csere alatt, elment 3 pelenka, plusz a szennyesben landolt a pelenkázó alátét is, mert hát ugye az se maradhat csak úgy tisztán.
Szülés előtti napokban, felfújt lufiként
Nagyon nagyon friss sportoló anyukaként, megvárom a 2 hetes álomhatárt, hogy legalább tornázni el tudjak kezdeni. A hasam olyan mint egy tejes zacskó, úgy lötyög jobbra balra, és puffad kifelé. Igazán vicces, ahogy a szülést követő pár napban, kötést cseréltek rajtam, és a hasam fel kellett emelnem, hogy a sebemhez jussanak. Bár egy szavam sem lehet.
Íme a titkok titka, hogy mennyi extra súlyt cipeltem a terhességem alatt. Az a becses szám nem más mint 25kg. Viszont ebből a szülést követően csak úgy zsip-zsupsz távozott 10kg, majd azóta meg 7kg-tól szabadult meg a testem. El sem tudom mondani, mennyire jó érzés látni, hogy vannak csontok a lábfejemen, vagy hogy van sípcsontom.
Mert igen, bizony, annyira vizesedtem már a végére, hogy a testem mint egy kipukkadásra váró lufi, úgy viselkedett. Bár ki is pukkadt, ha úgy nézzük.
A viszonylag jó időre való tekintettel, már a baba ferrariban is megjárattam a picurt, amíg ő a legszebb álmát aludta. Egy 30 percet mertünk sétálgatni, de anyu (vagyis én, hisz én már anyu vagyok) alig várja, hogy menjünk picit nagyobb ”túrákra”, hogy a maradék felesleg is szép lassan, fokozatosan eltűnjön.
A tervem, az következő hetekre, hónapokra a következő.
Olimpiára mindenképp szertnék kijutni, és ennek érdekében okosan szeretném a futást újra kezdeni.
Két hetes álomhatár elérése után, szép fokozatos erősítések bevezetése a napi programba, míg a babó alukál, és emellett sétálgatás babakocsival, természetesen úgy, hogy fiam is élvezze.
Majd ha szervezetem engedi akkor hat hetes álomhatár után esetleg már megkisérletezni egy 10-15 perces totyogás-kocogást, HA MEGY. Ezt próbálgatni, fokozni szép lassan, és okosan, a 12. hétig. Természetesen ha nem megy, akkor nem erőltetjük a dolgot, és úszás, vagy bicikli lesz belőle, vagy épp további lábadozás. (Ezt ugye a testem dönti el, hiába van bennem eszméletlen nagy vágy, hogy futhassak, engednem kell a testemnek, hogy regenerálódjon, és most ő irányítson.)
Ha minden az én elképzeléseim szerint alakulna, akkor ezek után látogatást szeretnék tenni a pályán, és ha minden rendben halad, a szervezetem rendben van, és tűri a terhelést, akkor szép lassan visszatalálni a rendes edzés mennyiségemhez, és az UTE pálya hű látogatójává válni ismét.
Nagyon várom már a babázással, anyasággal járó örömöket, és valószínű akadályokat, és emellett azt is borzasztóan várom már, hogy újra a futásnak szentelhessem - mostmár nem az egész - életemet.
