Jornet figyelmeztetése lényegében arra utal, hogy a terepfutás olyan útra léphet, amelyet a triatlon már 15–20 éve jár: folyamatos felszerelés-eszköz spirál, státuszszimbólumok megjelenése, „ha nem a legjobbat használod, lemaradsz” - és ez nem a profikra vonatkozó probléma, hiszen nekik részben az is a dolguk, hogy az új fejlesztéseket bemutassák, kipróbálják, teszteljék.
Az első terepfutásaim idején az elmúlt évezredben még nem nagyon beszéltünk felszerelésről. Volt egy cipőm (a jobbak Botas és Tisza és néhány noname, majd 17 évesen az első Adidas), ami bírta a köveket, egy nadrágom, ami nem dörzsölt szét, és egy kabátom, amit akkor vettem fel, ha tényleg muszáj volt. Nem volt track, nem volt Strava, nem volt kötelező lista. Egy időben még stopperes órám sem volt, a GPS is csak valamilyen "elborult" sci-fi víziónak tűnt. Volt viszont idő, csend, és az az érzés, hogy kint vagyok, a saját tempómban, a saját döntéseimmel. Ha elfáradtam, megálltam. Ha eltévedtem, visszamentem. Ha rosszul választottam, tanultam belőle.
Évtizedek teltek el azóta, és a terepfutás közben óriásit változott. Ma már sokszor nem az a kérdés, merre futsz, hanem hogy miben, milyen eseményen, mennyiért. Hogyan jelensz meg, hogyan szelfizel, hova és mikor töltöd fel a fotókat, az adatokat, a térképet. Futás közben már szinte "kötelező" fotókat, videókat készíteni. Egy verseny előtt listák vannak: mit kell vinned, mit ajánlott, mit „illik”. Cipők, amik drágábbak, mint régen az egész felszerelésem együtt. Nevezések, amikért hónapokkal előre sorsoláson kell nyerni, és ha nyersz, akkor jön a következő kérdés: belefér-e anyagilag az utazás, a szállás, a szabadság.
Nem mondom, hogy ez önmagában rossz. A szervezés pénzbe kerül. A biztonság fontos. Jó dolog, ha egy versenyen van mentés, jelölés, frissítés, orvosi háttér. A sport fejlődik, és ezzel együtt üzlet is lett belőle. Ez részben elkerülhetetlen. Ahogy az is, hogy egyre több ember akar része lenni ennek az élménynek.
A problémát ott érzem, amikor a hangsúly eltolódik. Amikor a terepfutás már nem elsősorban a természetben való mozgásról, hanem a fogyasztásról szól. Amikor azt sugallja a közeg – burkoltan vagy nyíltan –, hogy bizonyos felszerelés nélkül nem vagy „elég komoly”, hogy bizonyos versenyek nélkül nem számít a teljesítményed. Itt értem meg igazán, mire gondol Kilian Jornet, amikor arról beszél, hogy a terepfutás a gazdagok sportjává válhat. Nem azért, mert ne lehetne olcsón futni, hanem mert egyre több jel mutatja azt, hogy a rendszer nem ebbe az irányba tol.
Ugyanakkor hazugság lenne azt mondani, hogy nincs választásunk. Mert van. Mindig volt. Senki nem kötelez rá, hogy drága versenyeken indulj. Senki nem tiltja meg, hogy hajnalban kimenj az erdőbe egy egyszerű cipőben, és fuss két órát úgy, hogy senki sem tud róla. A hegy nem kér nevezési díjat. Az ösvény nem ellenőrzi a pulzusodat.
A futás szabadsága ma is ugyanott van, ahol harminc éve volt.
Ezért látom én ezt az egészet kettősnek. Probléma is, és szükséges rossz is. Probléma, mert könnyen kizár embereket. Mert elhitetheti, hogy a sport csak pénzzel érhető el. És szükséges rossz, mert a modern világban a tömeges jelenlét, a biztonság, a szervezés nem működik pénz nélkül.
A kérdés nem az, hogy lesz-e üzlet a terepfutásban. Hanem az, hogy mi hagyjuk-e, hogy csak az maradjon belőle.
A terepfutás számomra ma is ugyanaz, mint régen: döntések sorozata. Hol futok, mennyit futok, miért futok. Versenyen vagy egyedül. Cipőben vagy bakancsban. Egy hegyen vagy egy dombon. És talán ez a legfontosabb üzenet ebben az egész vitában: nem az iparág dönti el helyettünk, mit jelent a terepfutás. Azt mi döntjük el – minden egyes alkalommal, amikor kilépünk az ajtón.
És a jövő...?
A triatlon ma nyíltan elit sport: ez nem feltétlen baj, de társadalmilag szűk kör számára elérhető. És részben a sportszervezők, szövetségek felelőssége - hol vannak a régi, családias versenyek? Egyre kevesebb van belőlük és sajnos a terepfutás is elindult ebbe az irányba.
Kilian így ír erről:
"Ahogy közeledik a 2026-os év, a tipikus terepfutó képe eltolódott a 20 évvel ezelőtti földfutóról vagy hegymászóról egy egyre gazdagabb, idősebb és a terepfutó életmódba jelentős összegeket befektető demográfiai csoporttá. Miközben a sport népszerűsége minden idők legmagasabb szintjén van, ez az evolúció egy összetett tájképet teremtett, ahol a részvétel és a befogadás kényes, gyakran ellentmondásos egyensúlyban létezik."
A terepfutás természetben zajlik, mégis jelenleg erősen nő az ökológiai lábnyoma, ami egy sajnálatos ellentmondás és aggasztó jövőkép! A valódi outdoor sport nem a helyszíntől, nem az eseménytől, nem a felhajtástól, hanem a szemlélettől az ami.
Nem az elit sporttal van a baj, hanem ha nem marad mellette élhető, olcsó, közösségi alternatíva.
Zárszóként egy idézet Kilian előrejelzéséből:
Több mint 8 millió aktív terepfutóval és 9,2 milliárd jüanos (~1,3 milliárd USD!) felszereléspiaccal a legjövedelmezőbb és nagyobb résztvevőszámú versenyek 2026-ban egyre inkább Szecsuán és Jünnan tartományokban találhatók. Az olyan versenypályák, mint a Golden Trail Series, nagyobb nyereményalapokat hirdetnek az ázsiai versenyeken, mint az európai és amerikai versenyeken, és az olyan versenypályák, mint az UTMB, ott is növelik a versenyek számát.
Források, háttéranyagok
-
Kilian Jornet: https://mtnath.com/stateoftrail2026/
-
UTMB – nevezési díjak, versenyinformációk
-
Ironman – nevezési díjak, költségbecslések
-
European Outdoor Group – felszerelés- és piacjelentések
