Idén harmadszor vágtam neki az 54-es kihívásnak, és most is nagy várakozással indultam. Eredetileg csapatban terveztük a kalandot tavalyi társammal Attilával, de ahogy az a sportban és a haditervekben gyakran előfordul, az élet közbeszólt. Attila lábsérülése keresztbe húzta a számításainkat, a tartalék emberek pedig vagy szintén sérüléssel küzdöttek, vagy éppen külföldön tartózkodtak, ami logisztikai szempontból kissé bonyolítja a közös indulást. Így végül egyéniben indultam, de az 54-esen az ember soha nincs igazán egyedül.
Legfeljebb néha csak annyira, mint egy sündisznó a csalánosban: hallja, hogy mások is vannak a környéken, de mindenki a saját döntéseiért szenved.
A versenyközpontot Bakonybél közösségi házában rendezték be. Itt zajlott a megnyitó, az ismerkedés, a beszélgetés, a felszerelések utolsó igazgatása és az a jellegzetes előverseny-hangulat, amikor mindenki nagyon nyugodtnak látszik, de belül már számolja, hogy vajon elég lesz-e a fejlámpa, a kaja, a zokni, az önbizalom és az a bizonyos „majd megoldjuk valahogy” nevű univerzális magyar túlélőeszköz.
A megnyitó után jött az első utalás a várható izgalmakra: busszal vittek ki minket egy ismeretlen helyre, lefüggönyözött ablakokkal, síri csendben.... jajj.... Ez persze mindig kiváló jel. Aki ilyenkor még nem érti, hogy itt nem a klasszikus „rajt-cél, közte szalagok” típusú délutáni kocogás következik, az hamarosan kap néhány természetes magyarázatot. Vagy sípcsonton rúgást. Például egy mocsarat vagy egy tavat.
Az erdő közepén, egy réten rajtoltunk. Rövid tájékoztató, koordináta, majd gyorsmenet az első valódi pontig. A győzelemre esélyesek azonnal futni kezdtek, kötelező felszereléssel a hátukon. Ez a csomag minimum 6–8 kiló, de akad, aki ennél többet visz, mert az emberi lélek kifürkészhetetlen, és néha a hátizsákban tartja a félelmeit, a konzervet és a túléléshez szükséges fél barkácsboltot.
Az első pont körülbelül másfél kilométerre volt. Ez még egészen barátságosnak tűnt. Olyan bemelegítő jellegű menet volt, amely alatt az ember már-már elhiszi, hogy talán ezúttal kulturált keretek között zajlik majd a kaland. Aztán megérkeztünk a tóhoz, és kiderült, hogy a tó nem dekoráció, nem tájképi elem, és még csak nem is romantikus háttér. A nap már amúgy is régen lement. A tó feladat.
Kelj át rajta. Felszereléssel. Bakancsban. Hátizsákkal. Ki hogyan oldja meg.
Én gyorsan levetkőztem, a holmimat nejlonzacskókba csomagoltam, és egy percen belül már a vízbe is csobbantam. Szerencsére ezt jól megtanultam az Elite Challenge 3. napján. Úszás, gázolás, botladozás – attól függően, éppen mennyire volt mély a víz, és milyen filozófiai viszonyban állt az ember a felhajtóerővel. Körülbelül 100–150 méter lehetett az átkelés, de ilyen helyzetben a méter nem hosszúság, sokkal inkább hangulat. A szemközti parton gyors visszaöltözés, aztán már indultam is tovább.
Nos, innen vált igazán izgalmassá a verseny.
Négy ponton keresztül iránymenetben kellett megtalálni a következő pont koordinátáit jelentő kódokat és a tájfutó csippantókat (ezekkel bizonyítja a résztvevő, hogy az adott ponton járt). Ez azt jelenti, hogy nem volt kijelölt út, nem volt kedves kis szalag, nem volt „erre tessék, sporttársak” hangulat. A pontok be voltak jelölve a térképen, a sorrendjük fontos volt, de hogy ki merre jut el hozzájuk, azt mindenki maga döntötte el. Hajnal egy körül, sűrű, sötét erdőben ez különösen vidám feladat. Olyan, mintha a tájékozódási futás találkozna egy népmesével, amelyben a fák nem akarnak igazán segíteni, hanem sokkal inkább csendben vihognak a hátunk mögött.
Itt még viszonylag együtt mozgott a mezőny, de már ekkor látszott, hogy több iskola létezik. Van, aki a hosszabb, járhatóbb és talán gyorsabb utat választja. Van, aki a rövidebb, de nehezebb erdei átvágást. És van az a típus, aki ránéz a térképre, meglát egy sűrű, árkokkal szabdalt, bokros részt, és azt mondja: „Na, ez lesz az, iránytartás kis kitérőkkel.” Én valahol ez utóbbi kategóriába tartozom.
Az első iránypont könnyen meglett, tájolóval átvágtam a mezőn, nem keresgéltem ösvényeket. A másodiknál is bevállaltam egy átvágást, de ott már kevésbé állt mellém a szerencse. Rátévedtem egy csapásra, amely eleinte nagyon ígéretesnek tűnt, aztán elegánsan elkanyarodott, mint egy részeg tanácsadó, és elvitt jó messzire. Így sikerült összeszedni három-négy kilométer pluszt. Ez a sportban úgynevezett „tanulópénz”. A népies szólások máshogyan nevezik...
Útközben találkoztam kisebb-nagyobb csoportokkal, de nem tartottuk egymás tempóját, így egy idő után ismét saját ritmusban haladtam tovább erősebb, de takarékos sebességet tartva (5,5 - 6 km/h). Innentől már nem pusztán irány alapján, hanem a térkép és a koordináták alapján kiszámolva (kis időveszteség a számolás, de nagy nyereség a pontos érkezés) kerestem a pontokat. Sűrű erdő, nagy szakadékok, árkok, bokrok, csúszós lejtők – igazi Bakony-kompatibilis terep. Egy kétfős csapathoz csatlakoztam, segítettük egymást, és meglett a következő pont is.
Aztán találkoztam Dáviddal (tavaly mellettünk álltak a dobogón), akivel gyakorlatilag ezután a célig együtt mentünk. Pár ponttal később csatlakozott hozzánk Gábor is, aki rutinos 54-es versenyző. Mit "rutinos"... sokkal inkább egy legenda... Róla külön is érdemes lesz beszélni, mert amit ezen a versenyen és ebben a közegben évek óta csinál, az nem egyszerűen sportteljesítmény, hanem egy külön fejezet a „hogyan maradjunk működőképesek, amikor a normális ember már a kanapén is csak segítséggel fordul” című kézikönyvben.
Hárman haladtunk tovább, és innentől sok embert utolértünk, megelőztünk. Nem feltétlenül azért, mert mindig gyorsabbak voltunk, hanem mert másképp tájékozódtunk. Szerettük a rövidebb erdei utakat, az átvágásokat, a kihívást.
Persze az átvágás, rövidítés kicsit olyan műfaj, mint a nagy szerelem: kívülről nézve romantikus és rózsaszín, belülről tapasztalva gyakran szederbokor, csalán és meredek árok. De szép és izgalmas is egyben.
Az 54-es egyik legnagyobb erénye pontosan ez: nincsenek kijelölt utak. Pontok vannak, feladatok vannak, döntések vannak. Te döntöd el, merre mész. Te vállalod a kockázatot. Te számolod ki, hogy a hosszabb út gyorsabb-e, vagy a rövidebb lesz a végén olyan, mint egy rejtői büntetőmenet. Ettől a verseny nemcsak fizikai próba, hanem fejben is komoly játék. Itt nem elég erősnek lenni. Gondolkodni is kell. Néha fáradtan, vizesen, sötétben, csalánban állva, amikor a térkép már inkább műalkotásnak tűnik, mint navigációs eszköznek.
Tóth Viktor, 33-es egyéni versenyző
A pontokon különböző feladatok vártak. Volt rejtvényfejtés, számolás, kódfejtés, koordináták megfejtése. Ezek alapján kaptuk meg a következő pontot, ahol természetesen újabb feladat várt. Az ember ilyenkor hálás minden általános iskolai matematikaóráért, még azokért is, amelyeken annak idején inkább az ablakon nézte a verebeket. Mert bizony az 54-esen előfordulhat, hogy egy rossz számolás nem kettes dolgozatot jelent, hanem sok-sok plusz kilométert az erdőben. Egyszer még belefér. Kétszer már nagyon fáj. Utána pedig...
Csesznek környékén ismét jött egy vizes feladat, majd meredek mászás, erdei dzsungelhangulat, szakadékok, emelkedők, járatlan utak és láthatatlan pontok. Időnként találkoztunk más csapatokkal, aztán különváltak útjaink. Ők más útvonalban hittek, mi a sajátunkban. Ilyenkor mindenki kis vallási közösséggé válik: hisz a térképében, az iránytűjében, a társában, és abban, hogy a következő bokor után már tényleg jobb lesz. Általában nem lesz. De ez is a szépsége.
Gyakran kellett térdig, derékig, néha szinte mellkasig csalánban vagy szederbokorban haladni. Néha kúszni, néha mászni, néha csúszni. A mocsár, a sár, a patakmeder és a bozót nem akadály volt, hanem a verseny természetes szimbolikája. Aki az 54-esre jön, annak ezt el kell fogadnia. Itt a természet nem háttér, nem díszlet, hanem a társszervezők legjobbika, aki mindig kedveskedik ajándékkal. A maga módján.
Egy iszonyatosan meredek, sziklás lejtő alján újabb feladat várt: via ferrata. Aki nem ismeri: ez olyan biztosított sziklamászás, ahol az ember elvben be van biztosítva, gyakorlatban pedig még mindig szüksége van kézre, lábra, fejre és arra a motiváló belső hangra, amely nem a lefelé nézést akarja erőltetni, hanem abban segít, hogy könnyűnek és szárnyalónak érezzük magunkat. Dáviddal gyorsan teljesítettük, és innen már nem volt messze az első szakasz vége, a pihenőhely.
Mi ebben az első szakaszban jól haladtunk, dél körül beértünk (ami kb. 11 órás első szakaszt jelent), miközben a szintidő 15 óra volt, a következő közös rajt pedig csak később indult (eredetileg 16 órakor). Így majdnem négy óránk maradt pihenni. Egy ilyen versenyen a négy óra pihenő olyan ajándék, mint sivatagban a hideg limonádé, csak itt közben zoknit cserélsz, eszel, pakolsz, nézed a lábadat, és próbálod eldönteni, hogy ez a fájdalom most baj-e, vagy csak a belső gyerek beszél hozzád igen furcsa tájszólásban.
A pihenő előtt még volt egy sebesültmentő feladat is. A sűrű erdőből kellett egy megadott sérüléstípusnak megfelelő bábut árkon-bokron át kimenteni, majd a hivatalos protokoll szerint helikopteres mentést kérni. Ez különösen jó része volt a versenynek, mert nagyon jól mutatta: az 54-es nemcsak erőpróba, hanem helyzetkezelés, döntéshozás, együttműködés és felelősség is. Katonai jellegű, de nemcsak katonáknak szól. Civilként is pontosan azt adja, amit egy jó kihívásnak adnia kell: kimozdít, megtör, összerak, és közben megtanít valamire saját magadról.
Mivel addigra sajnos már sokan feladták a versenyt, a szervezők plusz pihenőt engedélyeztek. Aki időben beért és folytatni akarta, közös rajttal indult tovább a második szakaszra.
Nos, ott már nem lehetett kényelmesen nézelődni.
A második szakasz olyan feladatokat hozott, ahol tényleg rohanni kellett. Nem képletesen. Szó szerint. Időérzékeny állomások jöttek, ahol aki nem volt elég gyors, nem volt elég friss fejben és testben, az komoly büntetőidőket kapott. Ekkor derül ki, hogy az első szakasz nem „a verseny fele” volt, hanem csak a szervezők udvarias bemutatkozása. Az 54-es erről is híres.
Továbbra is hárman mentünk Dáviddal és Gáborral. Több olyan csapattal is találkoztunk, akik elvileg mögöttünk voltak, de a helyzetet bonyolította, hogy mi bevállaltunk egy bónuszfeladatot. Ez nem kis erőfeszítés árán időjóváírást jelenthetett (és persze a hibázás lehetősége is benne van, nem csak egyszerű "menj pár km-t" feladat), de a vállalása miatt átmenetileg a mezőny hátsóbb részébe kerültünk. Innen kellett újra előre dolgozni magunkat. Ez a sport egyik legszebb része: amikor nem pánikolsz, hanem számolsz, döntesz, bevállalsz valamit, aztán végigviszed.
Ezen a szakaszon volt az egyetlen lehetőségünk a rajt és a pihenő kivételével találkozni a győztes csapatokkal, akik fej fej mellett rohantak. Szó szerint. Közel 40 km kemény terepen végzett erős, megterhelő menet után még futottak. Felszereléssel. Az egyik csapat vezetője az a Suhaj Gábor volt, aki tavaly társával Czaun Dórával együtt nyerték a téli versenyt. A másik csapat pedig olyan katonai legendákból állt, akik közül Vass őrnagy az 54-es kihívás kigondolója és éveken át megvalósítója. Csak most más beosztásba került, így szervezni már nem tudott. Indulni viszont igen. Döbbenetes látvány volt a két csapat küzdelme. Persze csak pár pillanat erejéig láttuk őket...
Az egyik feladatnál patakmederben, folyásiránnyal szemben kellett haladni, és különböző pontokon koordináta-adatokat összegyűjteni. Ha valaki kihagyott valamit, nem állt össze a következő pont helye. Ez elég időigényes volt, de jól működött a csapatok közti együttműködés. Mi is segítettünk másoknak, mások is segítettek nekünk.
Ez is az 54-es egyik fontos üzenete: verseny van, de nem ellenségek vagyunk. A mezőnyben mindenki tudja, hogy az erdő, a sötét, a hideg víz, a súly, a fáradtság és a rossz döntések épp elég ellenfelet adnak. Nem kell még egymást is annak tekinteni.
Ezután ismét úszásos feladat következett, majd hosszú menet "robbantásos" feladattal és végül egy elég kemény iránymenet súlycipeléssel. Ez már nem volt különösebben barátságos. Közben besötétedett, mi pedig olyan utat választottunk, amelyet erdészeti gépek alaposan felszántottak, majd a föld kőkeményre száradt. Kilométereken keresztül ezen kellett haladni. Olyan volt, mintha egy óriás gyúródeszkáján menetelnénk, csak a tésztát előtte harckocsival keverték volna át.
Akik nem ezt választották, azok hosszabb, betonos úton mentek. Nem biztos, hogy jobban jártak. Az 54-esen ritka a mindenkinek egyformán tökéletes választás. Csak választás van, aztán a következmény. Ez nagyon tiszta, nagyon sportos, és nagyon őszinte. A terep nem tárgyal. Nem kérdez. Nem vitatkozik. Legfeljebb bölcsen bólogatva figyeli a próbálkozásokat.
Volt olyan csapat, amely gyorsabb volt nálunk, előttünk indult el, mégis a végső faluszéli szakasznál mi értünk hamarabb oda. Aztán az utolsó kilométeren a fiatalabb, gyorsabb csapatok persze még meg tudtak indulni, és visszavettek valamennyit. Ez így volt szép. A cél környékén már mindenki úgy mozgott, hogy a figyelmes szemlélő ki tudta olvasni a történetüket, amelynek szavai főleg bokrokat, sarat, csalánt, meredek omladékos nyomvonalakat, vizet, sötétet és rossz útválasztásokat tartalmaznak.
Kis egyéni formációnk körülbelül 23 órakor ért célba.
Folyamatosan érkeztek az emberek. Jöttek a beszélgetések, az élménybeszámolók, a hibák kielemzése, a „na, ezt legközelebb másképp csináljuk” típusú bölcsességek. Ez külön műfaj. Az ember még alig áll a lábán, de már tervezi a következőt.
A sportolói agy ilyenkor bizonyítottan nem teljesen normális, de rendkívül hasznos, mert különben senki nem nevezne újra semmire.
Reggel szerencsére szinte mindenki ott maradt, vagy visszajött az eredményhirdetésre. Ez nagyon fontos pillanata volt a hétvégének. A mezőny megtapsolta a győzteseket, akik teljes joggal vehették át a díjakat, kupákat, elismeréseket.
Az 54-es nem ad olcsó sikert. Aki itt nyer, az nemcsak gyors volt. Jó döntéseket hozott, bírta fejben, bírta testben, bírta csapatban vagy egyéniben, és végig tudott menni egy olyan pályán, ahol a legkisebb hiba is órákat kérhet vissza az ember életéből.
De az 54-es nemcsak a győztesekről szól.
Hanem mindenkiről, aki elindul.
Arról, aki először áll ott a lefüggönyözött busz mellett, és még nem tudja, hogy pár óra múlva teljes felszerelésével fog átkelni egy tavon. Arról, aki éjszaka a térképet nézi, és rájön, hogy a rövidebb út valójában egy csalánnal bélelt erkölcsi próbatétel. Arról, aki ment, mászott, úszott, cipelt, számolt, hibázott, javított, segített és továbbment. Arról is, aki feladta, mert az 54-esnél már az indulás is vállalás, a próbálkozás is érték, és a visszatérés gondolata gyakran hamarabb megszületik, mint ahogy az izomláz elmúlik.
Ez a verseny ugyan katonai jellegű, de nemcsak katonáknak való. Kell hozzá állóképesség, tájékozódás, hidegvér, felszerelés, csapatmunka és némi derűs elmebaj. De éppen ettől jó. Terepfutóknak, túrázóknak, OCR-eseknek, kalandoroknak, outdoor sportolóknak, katonai kihívásokat kedvelőknek, és mindenkinek, aki néha szeretné megnézni, mennyi marad belőle, ha elveszik tőle a civilizációs kényelmet. Mert a természeti kényelem megmarad. De fel kell ismerni és tudni kell élni vele. Ez pedig megtanulható az 54-esen.
Az idei 54-es ismét fantasztikus élmény volt. Egy óriási teljesítménytúra, amelyet tájékozódási versennyel, kalandtúrával, túlélő feladatokkal, katonai jellegű próbatételekkel és olyan emlékekkel kevertek össze, amelyekre az ember évtizedek múlva is emlékezni fog. Lehet, hogy akkor már szebbnek látjuk majd a csalánt, a patakot és a meredek sziklás lejtőt. Az emlékezet udvarias szerkesztő: a fájdalmakat kihúzza, a sztorikat meghagyja.
A következő 54-es már készül, ráadásul téli változatban. Ez különösen biztató azoknak, akik az idei verseny után úgy érezték, hogy jó volt, csak hiányzott belőle még egy kis hideg, jég, csúszás és sötétben vacogó költészet.
Addig pedig október 3-án jön Solymáron egy hasonló szellemiségű, de mégis más karakterű kihívás: a HÓRUCK hátizsákoló verseny, ahol a súly, a terep, az idő és a saját döntéseink ugyanúgy velünk jönnek majd. Mert a hátizsákos sportban az a szép, hogy amit cipelsz, az nemcsak a válladon van. Hanem a fejedben, a lelkedben, a szívedben és talán még a szellemedben is.
És ha valaki most azt kérdezi, érdemes-e belevágni egy ilyen versenybe, a válasz egyszerű:
Igen.
Valószínűleg nagyon nehéz lesz. Szinte biztosan kényelmetlen. Gyakran vizes. Igen, akár még télen is. Néha szúr, csíp, mar, viszket, görcsöl... Néha rossz döntést hozol, és három kilométer múlva a csalánbozótból kimászva rájössz, hogy a térkép jelzéseinek talán mégis más volt a jelentése.
De megéri.
Mert az 54-es nem csak arról szól, hogy célba érsz-e. Hanem arról is, hogy útközben kiderül: sokkal többre vagy képes, mint amit a hétköznapi, kényelmes éned hajlandó elhinni.
És ezt néha csak egy sötét erdő, egy hideg tó, egy nehéz hátizsák és néhány jó társ tudja rendesen elmagyarázni.
54-es kihívás 2026 eredmények (összesítve a két szakaszt, a büntető és a jóváírt időket)
* az aláhúzott név azt jelzi, hogy hamarosan interjú készül vele, de lesz olyannal is, aki nincsen ebben a listában
Női egyéni
1. Ballai Júlia h.őrm 18:57:06
2. Mester Edit 20:15:52
3. Kuti Katalin fhdgy. 23:24:42
Férfi egyéni
1. Szabó Zsolt hdgy. 13:08:41 (a harmadik legjobb idő)
2. Bakonyi Péter őrv. 14:50:06
3. Domán Gábor 16:33:42
Férfi páros
1. Hybrid Taskforce 12:30:42 (a legjobb idő)
Vegyes páros
1. Örökmozgó Kommandó 22:02:23
Férfi csapat
1. Holtpont nélkül 15:08:03
Járőr bajnokság vegyes páros
1. Dö Barbiz 17:54:20
Járőr bajnokság férfi páros
1. HVK-J-17 12:34:47 (második legjobb idő)
Saját eredmények - Tóth Viktor (X2S - TEREPEUTA)
Első nap egyéni 5. hely, abszolút 13. (csapatok és egyéniek). Ezen a szakaszon kb. 4-5 km extra "felesleges" távot is gyűjtöttem a 3-4 pont között.
Második nap egyéni 5. hely, abszolút 18.
Összetett egyéni 5, abszolút 12. 16:44:52
Összesen 62 egység indult, 25 ért célba.
Forrás: személyes tapasztalatok | https://www.facebook.com/groups/245935005952481
