Sajnos csak kevesünk mondhatja el magáról, hogy amikor kicsiként leugrott a mászókáról, akkor az anyukája örömében és ámulatában felkapta, megperdült vele és megdicsérte, hogy micsoda bátor gyermek, hogy le mert ugrani a magasból. Hogy kockáztatott. Nem. Sajnos az átlag anyai lélek két alapigénye, a csemete mindenáron mindentől való megóvása és az az igény, hogy jó anyák legyünk. A jó anya pedig nem árral szemben úszik, hanem ő húzza a legkeményebben az evezőt a csónakban, amit a tömeg akarata hajt.
Szögezzük le, nem igazán átgondoltan. Így aztán anyuka inkább óbégatva csapja össze a tenyerét és jajveszékelve kapja fel arany magzatát – a szeme sarkából csekkolva, hogy elegen nézik e a jelenetet – és az ehhez a helyzethez leginkább előirányzott, jó anya hozzáállással - minden porcikánkat ellenőrzi, nem esett e rajta karcolás, majd konstatálva gyermeke túlzottan kicsattanó, helytelenül aktív hozzáállását, alaposan megszidja meggondolatlanságáért, és a köznyugalmat megzavaró viselkedéséért.
Csak kevesen olyan szerencsések, mint Kilian Jornet, akit sílécen eresztettek el az iskolába, és akit nem visszatartottak, amikor a még magasabb hegyre is fel akart jutni, hanem fel mentek vele.
Ez az oka annak, hogy sokan, akik a szerencsétlenül túlóvott többséghez tartoznak, elérve a kritikus tömeget, megszülték a kihívások iránti igényt, és a világ válaszul létrehozta a Spartan Race-t, az 54-as kihívást, az Elite Challenge-t, és az általunk most éppen közelebbről szemügyre vett Lanyard Trophyt.
1979-ben egy angol ejtőernyős tiszt, a kor hívó szavának engedve, létrehozott egy versenyt, amit saját egységének egyik felszereléséről nevezett el. A "lanyard" ugyanis az a zsinór, amit az ejtőernyősök a partraszállásnál és az arnhemi csata során (a történelemben a „Market-Garden” néven ismert hadművelet - a szerk.) sodortak maguknak az ejtőernyő zsinórjaiból, hogy összekösse őket miközben éjszaka menetelnek.
Bár látszólag ez a kihívás egy aránylag szűk körnek szól, nevezetesen az angol hadsereg katonáinak, és látszólag arra szolgál, hogy felmérje a katonák állóképességét és ügyességét, csapatszellemét, mégis azt kell mondjuk, hogy a valóság egészét tekintve ez pont ugyanaz, mint amikor a fiúk suli után úgy döntenek, hogy felmennek a közeli hegy tetejére, otthagyják a kicsiket, hogy találjanak vissza és a változatosság kedvéért útba kell ejteniük a temetőt. Vagyis egyfajta (férfias) beavatás. Igen. Ez már nyilván más, hiszen a fiúk nagyok lettek, a hegy is magasabb és nehezebb a hátizsák, és a zsebükben sem szendvics meg csúzli van, hanem űrhajós kaja és puska. De valami ott bent a lélek mélyén annyira boldog, hogy végre sárban tocsoghat, és eljátszhatja a hőst, akire amúgy tunya világunknak semmi szüksége. Már nincsenek sárkányok és a kalózok is kihalóban vannak.
Ám az igény a hősies cselekedetekre és az igény a veszélyes helyzetekre ugyanolyan nagy, mint régen.
Folyton csodálkozunk, hogy miért nem tanul senki a háborúkból. Szörnyülködünk. Hogy istenem micsoda borzalom volt a Nagy háború, amit ma első világháborúnak hívnak, de csak azért, mert azóta volt egy sokkal nagyobb, amit másodiknak hívunk. Szóval hiába a sok millió halott, a második világháborúba – alig húsz évvel később, éppoly bolondul és lelkesen rohantak a fiúk puskájukat lóbálva, széles, büszke hazafias vigyorral az arcukon, mintha nem a saját nagyanyjuk mesélte volna el, hogyan halt bele nagyapa és annak minden osztálytársa és szinte összes barátja a Nagy háborúba. Minden hiába.
Azért ezen el kell gondolkodnunk nem? Nem foghatunk tényleg mindent a politikára.
Jó. Valóban sokat számít, mit művelnek ott fent az olimposzi istenek, hogy ki kit szeretne végre móresre tanítani, vagy ki milyen területet szeretne megkaparintani, vagy ki mindenki nem akar rabszolgaként tengődni egy kisemmizett és leigázott hazában, de azért mégis az a helyzet, hogy a fiúk, mint az agymosottak, rohannak puskával játszani, abban a pillanatban, ahogy erre lehetőséget kapnak.
Ennek pedig elég jelentős oka az az anyuka, aki nem arra biztatja a csöppnyi gyermekét, hogy élje meg a kihívásokat, hanem arra, hogy kerülje el a kockázatot és maradjon a járt, biztonságos úton.
A Lanyard egy olyan kihívás, ahol végre a járatlan úton jársz 40 mérföldön keresztül egy legalább 13,6 kilós (azaz 30 lb (font) súlyú) felszereléssel. Valóban sokat számít, hogy a terep elég kemény, és a teljes menetfelszerelés is rajtad csüng, de azért szögezzük le, hogy az első maratoni futó után több ezren megtettek már futva is ekkora távot, és akkor még nem említettük az IRONMANT, ahol ennek többszörösét teljesítik, csak előtte még úsznak meg bringáznak egy jó nagyot.
Az a 13,6 kiló... nos, az nagyjából egy két éves gyerek. Na jó, talán három. Négy éves korig az anyák nagyobb része a nap felében azzal van elfoglalva, hogy 13 kilós csemetéjét vonszolja A-ból B-be sokszor ölben, hogy a sarj ne óbégassa le az összes embert a buszról. Az afrikai nők egy része négy éves korig csak aludni teszi le a gyermekét, és amikor négy évesen elengedi, a gyermek azonnal jár. Nem csetlik botladozik , hanem szalad. Megtanulja a járást az anyja testének mozgásából. Ha nem egy éhező afrikai családról beszélünk, akkor a négyéves gyermek már ott is nyom 13 kilót, és az anya nem negyven mérföldet tesz meg vele egyszerre, hanem amennyit csak kell és nem egy vagy két napig, hanem négy évig. Élelem és víz után kutatva, ellátva a napi feladatokat. Kár, hogy ilyen verseny még nincs.
Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem a Lanyard csapatainak teljesítményét, csak kalandozó képzeletem csapong ide oda, azt keresgélve, mi készteti emberek tömegeit, hogy kihívásokat keressenek, miközben amúgy arra gyúrunk minden szinten, hogy az emberi életet a lehető legkényelmesebbé tegyük.
Agyonféltett, óvott gyermekeink autó nélkül már meg sem moccannak, ha vizet akarnak inni (ami amúgy is ritka, mert vagy kakaót vagy energiaitalt vagy kólát akarnak) akkor csettintenek a bébiszitternek, aki ugrik, hiszen ezért fizetik.
Ha melegebbet akarunk otthon, nem kell kimenni fáért, csak megnyomjuk a termosztát gombját, vagy tapsolunk kettőt és belekiabáljuk az éterbe: „Fűtés, két fok föl.”. Vagy csak suttogjuk. Van ahol már az is működik.
Ha el akarunk jutni egy távoli helyre, 10 ezer méter magasságban alusszuk át az időt, amíg le nem szállunk egy másik földrészen, és még véletlenül sem vágunk neki puszta kalandvágyból a két darab lábunkon, vagy biciklin.
Viszont, ha valaki mégis ezt teszi, azt hangosan ünnepeljük, mint hőst, mert annyira ritka, mint szülői értekezlet az árvaházban. A kihívások nehezek, ez nem is kérdés. Nekünk. De egy kemény munkában megedződött, a természetben szocializálódott ember számára érthetetlen, hogy ezen mi olyan nagy szám.
A neten sok-sok évvel ezelőtt olvastam egy levelet, ami nagyjából fedi azt, amiről beszélek (számomra azóta is alapvető kritikai érték a mai társadalommal szemben). A levél idézet, és bár vicces, valójában véresen komoly és jól példázza, hogy mit jelent a kemény erőpróba, és mit jelentenek azok a kihívások, amivel a modern ember szembesíti magát unalmában két kávészünet között:
Drága Mama és Papa!
Jól vagyok. Remélem, ti is. Mondjátok el Walt bátyámnak, meg Elmer bátyámnak, hogy a Tengerészgyalogság mérföldekkel jobb, mint az öreg Minch-nek dolgozni. Mondjátok meg nekik, hogy csatlakozzanak, amilyen gyorsan csak tudnak, mielőtt minden hely betelik.
Kicsit ideges voltam eleinte, mert ágyban kellett maradni egészen reggel 6-ig, de már túl vagyok rajta és tetszik, hogy tovább alhatok, mint szoktam.
Mondjátok meg Waltnak és Elmernek, hogy amit reggeli előtt tenni kell, az nem több, mint rendbe rakni az ágyat, meg kifényesíteni pár dolgot. Nem kell moslékot adni a disznóknak, takarmányt behordani, darát keverni, fát hasogatni, tüzet rakni. Gyakorlatilag semmit se kell csinálni.
Borotválkozni azt kell, de az se túl rossz, mert van meleg víz.
A reggeli bővében van olyanoknak, mint gyümölcslé, gabonapehely, tojás, szalonna, stb., de elég gyenge a normális kaját tekintve, mint pl. krumpli, sonka, sült oldalas, steak, sült padlizsán, sütemény. De mondjátok meg Waltnak és Elmernek, hogy le lehet ülni két városi fiú közé, mivel azok csak kávén élnek. Az ő kajájukkal, meg a sajátunkkal aztán már ki lehet bírni délig, mert akkor újra enni adnak.
Nem csoda, hogy ezek a városi fiúk nem sokat bírnak gyalogolni. Naponta kimegyünk "erőltetett menetre", ami az őrmesterünk szerint hosszú gyaloglás, hogy megkeményítsen bennünket. Ha úgy gondolja, ám legyen, nem az én dolgom, hogy mást mondjak, de ezek az "erőltetett menetek" kb. olyan hosszúak, mint a postaládánk a farmtól. Aztán persze a városi fiúknak feltöri a bakancs a lábát, és mind teherautón megyünk vissza a laktanyába.
A vidék szép errefelé, de félelmetesen lapos. Az őrmester egyébként olyan, mint a tanár az iskolában, állandóan kötözködik. A százados olyan, mint az iskolaigazgató. Az őrnagyok és ezredesek csak mászkálnak erre-arra és ráncolják a homlokukat. Egyáltalán nem zavarnak senkit.
A következőtől biztosan halálra röhögi magát Walt és Elmer bátyám: elkezdtem kapni a kitüntetéseket a lövészeteken, fogalmam sincs, hogy miért. A célpont közepe majdnem akkora mint egy mókus feje, és nem mozog. Ráadásul vissza sem lő, mint nálunk a Higget fiúk. Csak kényelmesen feküdni kell, és eltalálni a fekete kört. Még csak nem is nekünk kell betölteni a töltényeket: kapjuk dobozszám.
Aztán itt van ez közelharc gyakorlatnak nevezett dolog. Birkózni kell a városi fiúkkal. Nagyon vigyáznom kell velük, mert igen könnyen törnek. Ez egyáltalán nem olyan, mint amikor otthon az öreg bikával birkózunk. Úgy néz ki, hogy én vagyok a legjobb, kivéve Tug Jordant, aki Silver Lake-ből jött. Őt csak egyszer vertem meg. Ugyanakkor vonult be mint én, de én csak 64 kiló és 152 cm magas vagyok, ő meg 136 kiló és 190 cm.
Bárhogy is, mondjátok el Waltnak és Elmernek, hogy siessenek és jöjjenek, mielőtt más fickók megneszelik ezt a jó helyet!
Szerető lányotok, Gail
Aztán azon is morfondíroztam még, hogy mi ez a negyvenes szám őrület. A maraton is 40 volt eredetileg, amíg az egyik angol királynő úgy nem döntött, hogy a befutó a trónszéke előtt érjen véget, és ez alkalomból megtoldották a futóversenyt még egy nyúlfarknyival, aztán úgy maradt.
- Miért negyven mérföld a Lanyard Trophy?
- Miért negyven napig volt Jézus a pusztában?
- Miért negyven napos böjtöt tartanak a súlyos betegek sok országban?
- Miért negyven évig vándoroltak a zsidók a pusztában, és miért negyven napig tartott az özönvíz Noé idejében?
- Miért 42 millió fehérje molekula van egyetlen sejtben?
- Miért a maratoni görög hírvivő negyven kilométeres futása lett szimbóluma az olimpiai játékoknak?
- Hiszen ezek a számok éppúgy lehetnének 50 vagy 100 is. Mi ez a negyvenes mánia?
Aztán eszembe jutott A Galaxis útikalauz stopposoknak, ahol feltették a kérdést egy szuperszámítógépnek, hogy mi az élet értelme, és a gép nagyjából hétmillió év számolgatás után kiköpte a 42-es számot. A baj csak az volt, hogy addigra senki nem tudta, mi volt a kérdés.
Ezért aztán megkérdezték tőle, mi a végső kérdés. A gép azt felelte, erre egy nála sokkal intelligensebb, sokkal bonyolultabb számítógép képes csak felelni, amelynek az élet is részét képezi, és sok millió éven át fog számolni: a neve pedig Föld.
Hát erre igazán nehéz mit mondani, azon túl, hogy ebben a meglehetősen materialista szemléletű ideában erősen keveredik a cinizmus a csodára való szenvedélyes vágyakozással. Mégis… van itt valami titok, nem? Persze ki tudja…
Mindenesetre a Lanyard Trophy is 40 mérföld hosszú és bármit is mondtunk eddig, kőkemény kihívás számunkra. Számomra konkrétan teljesíthetetlen. Egyenlőre. Már csak azokból is, hogy aránylag kevés közöm van az angol hadsereghez. De ez még változhat. Na jó, nem. Pacifista vagyok. Na jó, nem. De szívesen lennék pacifista.
A Lanyard ahogy a többi kihívás is, valóban jó célokat tűz ki:
- Lépd át a határaidat.
- Változz!
- Kapcsolódj! Egyedül meghalsz!
- Segíts, ahol és akinek csak tudsz!
- Légy jelen!
- Légy éber és figyelmes!
- Légy bátor!
- Viseld el a fájdalmat, tanulj meg jól szenvedni!
- Soha ne add fel!
- Stb.
Ezek klassz dolgok! Ha ezek mentén élnénk az életünket, akkor nem lennének hajléktalanok az aluljáróban, mert azok, akik holnapután öngyilkosok lesznek a magány, a bánat, és a világgazdaság kiszámíthatatlan fordulatai miatt, még előtte befogadnának egy vagy több hajléktalant. De arra se pályázna senki ember fia, hogy palotákat és drága autókat gyűjtsön, amiket soha senki nem használ, de fel lehet velük vágni előttünk,
mert birkák vagyunk, és bedőlünk sok hülyeségnek: például annak, hogy a pénz boldogít. Hát kérem, aki szerint ez igaz, az még soha nem volt gazdag. Én még egyetlen gazdag embertől sem kaptam azt a választ, hogy őt a pénz tette boldoggá.
De a háborúk is elmaradnának érdeklődés hiányában, és az esőnap sem működne, mert az emberek esőben is inkább kirándulnának. Vagy kalákába állnának és vasárnaponként egymás házát építenék, ahogy itt a szomszéd utcában az egyik srác a gyerekkori haverjaival. Éveken át minden hétvégén elmentek valamelyikükhöz és felhúzták mindegyikük házát. Jó nagy lett láttam, és negyedébe se került, hiszen mindenki ingyen dolgozott, tudva hogy ő is sorra kerül. Neki is lesz otthona. Nekik sem volt idejük kihívásokra járni hétvégén, de sebaj, mert megoldották okosba házilag.
A pont, ahol eldöntöd feladod, vagy folytatod, ott hősök születnek. Hát ez igaz.
De ez mindenhol igaz.
Igaz a Kihívásokon, amikor a lábadat feltörte a bakancs, amikor a tüdőd ég és a sár lassan a térdedig ér, sötét van, az arcodat felszakította egy csipkebokor, a szendvicseid rég elfogytak, néhány korty vized van és eltévedtél.
Igaz akkor is, amikor szülőként két éve kelsz fel a beteg gyerekedhez minden éjszaka többször és hajnalban a sürgősségire rohansz vele, mert megint görcsei vannak.
Igaz akkor is, amikor 18 évesen a teljes kilátástalansággal nézel szembe egy pusztulni készülő világon, ahol egymást érik a terrortámadások, ahol mindig zajlik egy háború valahol, te mégsem adod fel, nem leszel öngyilkos, hanem egyetemre mész, és orvos leszel, mert hiszel benne, hogy talán még lesz kit meggyógyítani.
Igaz akkor is, amikor nyugdíjasként már hó közepén nincs miből ételt venned, a villanyt kikapcsolták, de te hiszed, hogy még várnak rád szép pillanatok. Igaz akkor is, amikor rájössz, hogy akivel az egy életet leéltél, végighazudta az éveket, és mintha hirtelen tűzbe mártanák a létezésedet, elporlad egyetlen másodperc alatt, te mégis hiszed, hogy létezik a szeretet.
Kevés olyan ember van, aki nem állt azon a küszöbön, hogy feladja vagy továbbcsinálja, és legtöbbjüknek jóval több forgott kockán, mint egy nevezési díj elvesztése, vagy a befutónál kapott emlékplakett.
Akkor miért beszélünk, írunk a kihívásokról, a Lanyard Trophyról?
Azért, mert be kell érni a célba, és minden kihívás erre készít fel. Mert, ha nem afrikai nőnek születtél, ha nem Kilian Jornet szülei neveltek fel, ha nem egy sivatagban élsz, ahol az élet minden nap egy kihívás, akkor szükséged van rá, hogy kipróbáld magad! Meg kell tapasztalnod, hogy képes vagy egy nehézség kellős közepén nem feladni, amikor meg is teheted.
És azt gyakorlod ezzel, hogy otthon se add majd fel, amikor a mézeshetek elmúltával az asszony házisárkánnyá változik, amikor a főnököd megőrül, amikor nem vesznek fel ötödszörre sem az egyetemre stb. Hogy ne add fel! Hogy számíthatsz a társakra. A társakra, akik melletted menetelnek sárban, hóban hidegben és tűző napon a kihíváson éppúgy, mint az életben.
Mert bár nem a célba érés a legnagyobb nyereség, hanem maga az út, mégsem elhanyagolható érzés, amikor elkészül a nagy mű: Nyakadba akasztják az érmet, a gyereked lediplomázik, kigyógyulsz egy betegségből, vagy egyszerűen csak megpihensz egy dolgos nap végén. Leülsz a kandalló elé, vagy finoman tapsolsz egyet és halkan, mielőtt elalszol még hálás szível mormolod: Áldott legyen az Élet!
A Lanyard Trophyról
