Létezik a betegség egy aránylag új szemlélete, amelyet korábbi cikkeinkben érintőlegesen már említettünk. Nem cél kijelenteni, hogy ez a szemlélet jobb vagy rosszabb, igazabb vagy nem igazabb, mint elődei, különös tekintettel a modern orvostudományra. Jelen cikkünk célja egy másik nézőpontból bemutatni a betegségeket és szőrmentén összehasonlítani ezt a nézőpontot a jelenlegi orvoslással.De már magában véve a teljesítmény növelése is fájdalommal jár, és ahogyan azt cikksorozatunkban már említettük, mai társadalmi berendezkedésünk meglehetősen fájdalomkerülő. Az orvosok úgy tesznek mintha maga a fájdalom lenne a fő „ellenség" a patikák dugig vannak fájdalomcsillapítókkal, amelyek nagy része ma már recept nélkül kapható.
Ki az a marha aki tényleg elolvassa a betegtájékoztatót vagy megkérdezi kezelőorvosát vagy gyógyszerészét? Először is nincs is gyógyszerészünk. Ez a fogalom akkor volt igaz, amikor a gyógyszerész még egyben maga volt a gyógyszertáros is. De ki fog ma elzarándokolni a Chinoinba vagy a gyógyszerkutatóba, ahol beszélhet egy gyógyszerésszel, aki mellesleg még éltében nem hallott arról a gyógyszerről, hiszen csak egy gyógyszerrel foglalkozik, annak is csak az egyik összetevőjét teszteli, mert éljen soká a specializáció!
De nem baj, emberünk nem adja fel, gondolja megkérdezi a kezelőorvosát, de sajnos ahhoz csak beutalóval tud eljutni a házi orvoson keresztül, aki sajnos nem ismeri a gyógyszerek mellékhatását, hiszen nem ez a dolga, ő manapság az influenzán kívül manapság maximum a bokaficamot képes egyedül ellátni, de azt is inkább tovább küldi a balesetire.
Szinte csak a járványos fertőzéseknél alkalmazható a házi orvos, de amint 39 fok fölé megy a lát akkor bepánikol, és kórházba küld. (Tisztelet a kivételnek!) Ennyit a felelősségvállalásról. De a háziorvoshoz fél napot kell ücsörögni a váróban, majd fizetni a vizit díjat, azután a beutalóval időpontot kérni, amit kapunk is valamikor egy hónappal később. De hiszen csak egy egyszerű vény nélküli fájdalomcsillapítóról beszélünk! Azóta rég kinyuvadtam a fájdalomtól, hát inkább isten neki, beveszem.
Persze előtte lelkiismeretesen elolvassa a tájékoztatót: Mellékhatásként jelentkezhet: fejfájás! (ez különösen fájdalomcsillapító esetében elég vicces) bőrkiütés, szédülés, látászavar, gyomorégés, bélvérzés, hányás, vérszegénység. Fülcsengés, halláscsökkenés, hasfájás, allergia, asztma, hosszabb távú szedése esetén gyomorfekély, bélgyulladás, májkárosodás.
Ha valaki szívesen utána nézne, megtalálja a fájdalomcsillapítók és egyéb gyógyszerek mellékhatásait az www.informed.hu weboldalon.
Mi sem természetesebb, hogy ezek után emberünk beveszi a csodaszert, hiszen fő a bizalom: Csak nem hal bele!
Azonban van más megoldás. A fájdalomcsillapításnak vannak természetes módjai, amelyek nemhogy ártalmasak lennének, de még segítenek is a fejlődésünkben. Esetleg sorozatunk későbbi számában szót ejtünk ezekről.
Ugyanígy van ez a betegségtünetekkel. Nem véletlenül írom azt, hogy betegségtünet és nem azt hogy betegség. A test ebben a felfogásban nem betegedhet meg. Csak rajta jelentkeznek a tünetek.
Hogy valójában mennyiben nevezhető újnak ez a szemlélet, az vitatott. Több száz évvel ezelőtt is léteztek gyógyítók, akik ezt a szemléletet vallották.
Hogy a mai orvoslás lelki összetevője hagy némi kívánni valót maga után, az csak azok számára kérdéses még, akik a „sors kegyeltjei" révén nem kóstoltak bele a kórházi ellátásba Magyarországon. Akiknek nem vették ki ezét-azát kérdés nélkül, konzultációjukat latin nyelven folytatva, a teljesen megalázott félmeztelen, vagy épp meztelen beteg feje felett, a medikusoknak magyarázva a rendkívül érdekes 41-es esetet.
Persze nem szeretném kihagyni, hogy a másik oldalán ugyanennek a rendszernek ott állnak azok az orvosok és nővérek, akik a szenvedés enyhítésére tették fel az életüket és ebben a szemléletben állnak oda a beteg ágya mellé.
Sajnos azt kell mondanom, épp ez a szemlélet az, ami a beteget igazán kiszolgáltatottá teszi.
Ha nem a sorscsapás ráncigált és kiszolgáltatott bábjaként sajnálnák őt, hanem olyan emberként, akinek a sorsa saját kezében van, aki tehet valamit önmagáért, mint ahogyan tett azért is, hogy oda került, ahol van.
Ebbe a témába tartozik az a meglehetősen vitatott kérdés, hogy vajon hogyan lehetséges, hogy a sportolók sérüléseit nem fizeti a TB, mondván, hogy nem kötelező a hegyekben mountenbike-ozni, de a láncdohányos tüdőrákját azt fizetjük, mi sportolók, mindannyian, aki a szabad levegőn mozgunk, nem dohányzunk, maximum szívjuk a dohányosok füstjét, ha arra nem veszik a fáradtságot, hogy megkérdezzék, rágyújthatnak-e mellettünk.
De sorolhatnánk, ki mindenki gyilkolja az egészségét ezer -féle módon, mert a drogfogyasztótól sem kérnek külön biztosítást és a 150 kilós embertől sem kérdezik meg bebiztosította e magát a napi egy kiló disznózsír ellen, amit elfogyaszt a tíz tojásos rántottája után, amit leöblít egy hamburgerrel és két liter colával.
Ha már maga a biztosítási rendszer ilyen bárgyú, hogyan gondolhatjuk, hogy benne a gyógyítás ésszerűbb keretek között zajlik?
