Néhány orvos elmélázott rajta, hogy miként lehetséges, hogy ennyire kevés figyelmet szentel az orvoslás a valós okoknak, és ilyen nagy előszeretettel kezeli a tüneteket. Honnan jött az ötlet, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják az embert magát, mialatt kezelik a máját, veséjét. Hogyan degradálódhatott a lélek és a szellem egy 41-es számú beteg húsdarabbá, amiből kinyesnek néhány szeletet, hogy elkendőzzék csúnyán elhasználódott részeit.Kihívjuk tehát a szerelőt, aki nemsoká meg is érkezik. Felszólításunkra, hogy legyen kedves megoldani a problémát, mert vészesen villogó figyelmeztető jelzéssel nem autózhatunk tovább, a kedvesen mosolygó szerelő jelentőségteljes mozdulattal eltávolítja a villogó figyelmeztető lámpát, és vidáman közli, hogy a tünet immár elmúlt autózhatunk tovább.
A jelzőlámpa a tünet. A modern orvoslást megigézte a tünet és nem adja föl annak megszüntetését.
Az általunk bemutatni kívánt szemlélet szerint a test nem képes megbetegedni a tudat nélkül. A betegség a piros jelzőfény, ami mutatja egyben az utat számunkra, hogy a szemléletünk milyen irányú változtatására van szükség. Ebben az értelmezésben a fájdalom vagy bármely más betegségtünet többé nem a legyőzendő ellenfél, hanem egyenesen barát, aki mutatja az utat: Mire van szükségünk? Hol van elrejtőzve a problémánk?
Ha megérezzük és megértjük, hogy a test nem képes tudati változás nélkül megbetegedni, akkor egycsapásra megváltozik szemléletünk mind a beteggel, mind a betegséggel szemben.
Ebben az esetben a betegség a segítőnkké válik az út járásában, vagyis abban, amiről az életünk szól, hogy megvalósítsuk önmagunkat, elvégezzük, amiért itt vagyunk. A tünet tanítómesterré válhat számunkra, akitől nem félni kell, hanem odafigyelni rá.
Emiatt az, aki átlátta és elfogadta ezt a szemléletet több dolgot is nyer: Egyrészt annak tudatát, hogy nem valami irányíthatatlan balsors áldozata lett, hanem saját szelleme, tudata jelez számára, hogy merre kell tovább lépnie. Másrészt ezzel megérezheti az igazi felelősségét annak, hogy önmagunk megváltoztatása az egyetlen lehetséges út arra, hogy a világ is változzon. A tünet közli velünk, hogy mi hiányzik ahhoz, ami által mi jobbá, igazabbá, teljesebbé válhatunk.
Többek közt ez az oka annak, hogy valahányszor egy rákos beteg valódi gyógyuláson megy keresztül, az mindig az életforma és a gondolkodásmód teljes megváltoztatásával jár együtt, a gyógyultak saját bevallása szerint. Egyértelmű, hogy minél súlyosabb egy betegség, annál nagyobb változásra van szükség.
A népnyelv például nagyon komoly segítséget nyújt mindehhez, mert megfogalmazásában már benne rejlik a megoldás is. Az be van gyulladva, akinek valamije be van gyulladva. Hogy az életnek mely területe okoz számára nehézséget, azt megmutatja a gyulladás helye. Az egészség szó is magáért beszél. Aki egészséges, az egységes egész. Ahhoz ugyebár hogy egészek legyünk, teljesnek is kell lenni, aki pedig teljes, az mentes a tévedésektől. Mint tudjuk ilyen ember elég kevés létezik, talán mi magunk sem tartozunk ezen kiválasztottak közé. Vajon cél e a tökéletesség, ha a fejlődés a cél? Hiszen csak az fejlődhet tovább, aki még nem tökéletes.
Mi mégis kiválasztunk magunknak nézőpontokat, amelyeket azután teljes meggyőződéssel vallunk, hirdetünk, és bárki más mást gondol, az automatikusan „ellenség" hiszen fenyegetést jelent világunk helyességére nézve. Ezt pedig nem tűrhetjük. Ezzel gyakorlatilag deklaráljuk, hogy amit mi gondolunk az hibátlan, mert aki másként gondolja, az rosszul gondolja. Két dolgot tehetünk: vagy úgy teszünk, mintha az illető nem létezne, vagy harcba szállunk, hogy meggyőzzük őt a mi helyes igaz gondolkodásunkról, hitünkről, stb.
Pedig valójában csak azt kellene elfogadnunk, hogy bárhogyan is törekszünk a teljességre, a teljes képet biztosan nem láthatjuk át, mert mindig maradnak titkok, fel nem fedezett területek, félreértett tények. Ha erre rájövünk, máris nem ellenség az, aki másképpen gondolkodik, csak más nézőpontból szemléli a világot. Én pedig törekedhetek rá, hogy kitágítsam szemléletemet és megismerjem azt, ahogyan a másik lát, gondolkodik, vélekedik. Ha így élek, rugalmas és megértő emberként jóval kevesebb esélyem van durva betegségek „megszerzésére". Amikor valaki megbetegszik, gyakran az adott betegséghez tartozó területen merevségre bukkanunk.
Válaszokra vár egy terület, amelyet az illető elhanyagol, árnyékol a múlt történései miatt. Sokszor valóban csak egy félreértés a betegségek oka. Például félreértjük gyermekként anyánkat, aki minden idejét arra áldozza, hogy megteremtse a megfelelő életkörülményeket és emiatt elmulaszt anya lenni. A mi értelmezésünk gyermekként semmiképpen nem irányul arra, hogy mit miért tesznek úgy a szüleink, ahogy. Csak egyet tudunk: Milyen érzéseket kelt bennünk az, ami odakint történik.
Ha anyánknak nincsen elég ideje ránk, akkor nem érdekel semmilyen magyarázat: sérülünk. Persze, ahogy növünk, úgy egyre jobban átlátjuk, megértjük és elfogadjuk mindezt. De ez messze nem pótolja azt a hiányt, amit anno kisgyermekként elszenvedünk. És ha később nem tesszük helyre a sérülést, az testi sérülésként fog jelentkezni.
Ha felismerjük a felelősségünket önmagunkért, akkor többé nem vagyunk rángatott bábok, de egyben valóban felelősek vagyunk a tetteinkért, szavainkért, gondolatainkért, amelyekről tudjuk, hogy nem szállnak el. Hogy mindennek van hatása mindenre.
Meg kellene szabadulni attól a nézettől, hogy a betegségek károsak, vagy elkerülendőek, ne adj isten kiirtandók. A betegség egy fordulópont, amelyen áthaladva a teljesség felé haladhatunk. A páciensnek figyelnie és hallgatnia kell belső hangjára, amelyet a tünet is közvetít számára. Azzal kell feleslegessé tennie a tünetet, hogy beengedi tudatába azt, ami addig hiányzott belőle. Meg kell próbálni befogadni, magáévá tenni tudati szinten mindazt, amit a tünet testi szinten próbál a tudomására hozni.
Mi a baj az okok keresésével? Az, hogy zsákutcába visz. Az orvostudomány látszólag a valós okok után kutat, de félúton mindig megáll, és ez azért van így, mert mást nem is tehet. A kauzalitás olyan messzire visz, amivel sem időben sem térben nincsen lehetőség foglalkozni. Lássunk egy példát: Valaki egy fertőzéssel megy orvoshoz.
Az orvos felteszi a kérdést: Mi az ok? Az ok a baktérium. De ebben az egyedi esetben a baktérium miért volt képes megbetegíteni az embert? Hát mert gyenge volt az immunrendszer. De mitől volt gyenge az immunrendszer? Mondjuk, mert kevés a bélbaktérium, gyenge a bélflóra. Miért? Mert antibiotikumot kapott előzőleg. Miért? Mert influenzás volt. És így tovább a végtelenségig.
Ezzel csak arra akarnánk rávilágítani, hogy lehet esetleg egy betegséget másképpen is szemlélni, mint a kauzalitás szemszögéből. Nem kell úgy tenni, mintha bármiféle külső tényező befolyásolhatná mindezt, bár egészen nyilvánvalóan fedezhetünk fel ilyeneket. Csak sehova sem jutunk rajtuk keresztül.
Ez a szemlélet nem kauzális, hanem finális okokat keres. Vagyis arra akar rájönni, hogy mi a betegség célja. E koncepció szempontjából mellékes a múlt, vagyis, hogy a betegség oka egy baktérium-e vagy egy rossz anya. Nem baj, ha tudjuk, de hogy mi hová kell eljussunk mindezek által, az ennél lényegesen fontosabb. Ezzel szemben nagyon fontos e megközelítés számára, hogy a tünetmegjelenése mikor történt. Mi az, amit akkor tettünk, gondoltunk, éreztünk, fantáziáltunk mondtunk.
Térjünk vissza egy kicsit a nyelvhez, amely beszél hozzánk. Aki gyengén lát, az nem képes tisztán felismerni a dolgokat, a másik hidegben császkált és megfázott, mert közben tele lett a hócipője, van, aki többé nem képes lenyelni a dolgokat, vagy olyan merev lett a háta, hogy nem tud meghajolni, van, aki annyira viszket, hogy legszívesebben kibújna a bőréből.
Ezekkel a szavakkal többnyire mi magunk írjuk le valódi tüneteinket, csak nem vagyunk tudatosak rá, hogy mit is mondunk valójában. És nem az a cél, hogy amint ráláttunk lelki területünk problémájára, gyorsan szüntessük meg, küzdjük le félelmeinket, agressziónkat, túlzott alázatosságunkat stb., hanem hogy szerető figyelmünket ráirányítva elfogadjuk annak jelenlétét. Ez a szerető elfogadás, az ellentétekkel való megbarátkozás az, ami feleslegessé tesz egy testi tünetet.
Az agresszió vagy a túlzott alázat éppúgy az élet része, mint a jóság, a segítőkészség, igazságosság, bölcsesség vagy bátorság. A változtatás szándéka többnyire éppen ellenkező hatást vált ki. Az elalvás legbiztosabb gátja az, ha nagyon akarunk elaludni. Ezzel szemben, ha nem törekszünk rá tudatosan, akkor egyszerűen csak megtörténik. Van egy középút az akadályozás és a kikényszerítés között, és ez a középút az, ami az egészséghez vezet. Ez a közép az alapja annak, hogy létrejöjjön valami új.
Ha ezt a közepet kívánjuk megtartani, akkor távolságot kell tartani szokványos értékrendszereinktől. Azt gondoljuk az agresszió, a félelem stb. rossz, emiatt gyakran kerül tudatunk árnyékába, és mint ilyen gyakran oka a betegségeknek. Ahhoz, hogy lényünknek ezen oldalát képesek legyünk befogadni és ezzel egyben elfogadni, szükség van egyfajta távolságtartásra bevett ideáinktól, arról, hogy milyen a jó és milyen a rossz ember.
Nem véletlen talán, hogy a nap mindenkire egyformán süt és isten se nagyon hezitál, hogy ki méltóbb inkább a szeretetére, ki szolgálta azt meg jobban. „ Csak az ember érzi hivatva magát, hogy köveket dobáljon – így legkevésbé sem kellene csodálkoznia azon, ha mindig önmagát találja el." (Rüdiger Dahlke - Thorwald Dethlefsen: Út a teljességhez)
A betegség tévedhetetlenül hozza magával azt, amin változtatnunk kell, csak figyeljünk arra, hogy miben akadályoz meg, vagy mire kényszerít minket. Hogy mindez valóban a tudatban játszódik, jól mutatja a fantomfájdalom, amikor képes egy már nem létező végtag fájni. A tünet nem képes megoldani a problémát a test szintjén, de megteremti az előfeltételeket a tudat számára, hogy szembesüljön a problémával, vagy még inkább a feladattal.
Ha ellenőrizni kívánjuk az eddig leírtakat, azt legbiztosabban ismerőseinken, családtagjainkon tehetjük meg. Keressünk egy ismerőst valamilyen tünettel, amelynek értelmezését már ismerjük és vizsgáljuk meg valóban igaz-e. Azonban ezt csak ezért tegyük, hogy megvizsgáljuk e módszer működőképességét, ne azért, hogy bárkire rávessük magunkat tünetei elemzésével. Legtöbben azonnali bezárkózással, ellentámadással reagálnak. Mindenki csak önmagát kéne, hogy elemezze. Csak azért vegyünk először másokat szemügyre, mert vállalkozásunk legnagyobb nehézsége egyben: „üzembiztos rövidlátásunk, saját házunk táján". De első számú szabály lehet önmagunkkal szemben: Bárhogyan is érint minket egy felismerés, ha megérintett, akkor találó.
E cikk keretei nem teszik lehetővé, hogy felsoroljuk a betegségeket illetve értelmezéseiket, de bármely betegség értelmezését megtalálják a már idézett könyvben, illetve annak második részében, melynek címe: A lélek nyelve a betegség.
