Fölé állok, és nézem egy rövid ideig, miközben lágyan megringatom az Adamo hintát. Várok. A nyögdécselés picit abba marad, de akkor látom a szája már görbülne, hogy egy hangosabb jelzést bocsásson ki pici testéből. Gyorsan kikapom a hintából, és a szobájába sietek, amit gondosan megterveztem neki még várandósan. Imádom a szobáját. Öröm oda bemennem, és befészkelnem magam a kialakított szoptatós sarkunkba. Hisz már az övé is. Közös.
Csak a hajnalokat tölti a gondosan megtervezett babaszobában, és azt is velem a kanapén. A kiságyában még nem szunyokált huzamosabb ideig, és nem feltétlenül azért mert nem tudna elaludni ott. Az egész úgy kezdődött, hogy könnyebb volt nekem, amíg két óránként ébredt, hogy ott volt mellettem, és csak fel kellett kapnom, hogy megetessem. Aztán elkezdett hosszabb órákat alvással tölteni az éjszaka folyamán, gondoltam, eljött az idő, de nincs szívem betenni a szobájába egyedül. Rájöttem, nem neki lesz nehéz a kiságyában aludni, hanem nekem lesz nehéz tőle távol lenni az éjszaka, szóval a kiságy költözött az ágyunk mellé, és nem Levente költözött a szobába.
Az “okosok”, akikkel minden anyuka találkozik az élete során, megmondják keményen, hogy ez így vagy úgy nem jó. Ott az a rengeteg babákról szóló könyv, hogy mit, hogy kell tenni, ami teljesen összezavarja, és kételyekbe taszítja az anyukát. Nem egyszer borultam már ki, egy ilyen babákról szóló könyv olvasása közben, azt gondolva, hogy mindent rosszul csinálok.
Egy könyv van, amit teljes megnyugvással tudok a kezembe venni, és azonosulni tudok a mondanivalójával. Ez nem más mint Suzanne Valliéres könyve a Pszichotrükkök 0-3 éves korig. Bár arra is rájöttem az eddig még nem épp hosszú anyaságom folyamán, hogy az érzéseimre, ösztöneimre kell hallgatnom. Ha én úgy gondolom, hogy Leventének és nekem is az a jó, ha még közel vagyunk egymáshoz, akkor az úgy jó.
Nagyon sokszor azt sem érzem, hogy fáradt vagyok, csak abból derül ki, hogy teljesen kimerültem, hogy egyszer csak sírva fakadok. Na ez még csak háromszor fordult elő ezalatt a pár hét alatt, de azért van egy állandó kialvatlanság, ami felett próbálok elsiklani. Főleg a hajnali órákban érzem, hogy aludni szeretnék, vagy, hogy de jó lenne egy 8 órát egyben aludni.
Amikor hajnalban Levente már nem igazán szeretne visszaaludni, nekem meg ragadnak le a szemeim, és nézek rá sóvárgó tekintettel, hogy esetleg még egy órát szunyókálj még pici fiam. Na akkor, ahogy rám néz azokkal a szép nagy -jelenleg még- kék szemeivel , minden fáradtság, és minden alvás iránti vágy képes csak úgy elszállni, és én egyik percről a másikra képes leszek tágra nyílt szemekkel -szerintem vicces- grimaszokat produkálni.
Vagy épp hamis hangon a szöveget nem éppen pontosan követve énekelgetni neki. Vagy egyszerűen csak egy dalt költök ötleteket merítve a szobájából. Szerencsémre a függöny elég jó alapul szolgál egy ilyen spontán dalszerzésnek. Na már most, én nem tudom mennyire imádja a dolgot, de csöndben hallgatja ahogy próbálok valami értelmeset összehozni. Közben azért dörzsölgetem fáradt, csipás szemeimet, miközben érdeklődését igyekszem megtartani.
Próbálom fáradtságom leplezni, de fáradt vagyok. Egész fáradt...örömökkel telve fáradt.