Mikor lefutott bennem az első tomboló haraghullám, és kissé lecsillapodtam, elkezdtem tovább gondolni, mi is zajlik jelenleg. Az egész ország egy emberként hördült fel Tibi bá ellen, és gyanítom, hogy nem csak nekem voltak agresszív gondolataim. Azonban fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy miért van egy teljes ország ennyire kiborulva, amikor a gyermekekkel való visszaélés családon és társadalmon belül is megszokott és "elfogadott".
Ha nem lenne az, akkor nem kellett volna sok tíz/száz(?) ezer embernek tüntetnie azért, hogy társadalmi szinten is tegyenek már valamit a visszaélésekkel szemben. Ha nem volna elfogadott, akkor nem hallanám nap mint nap, hogyan üvöltenek otthonaikban a szülők a gyermekeikkel, és nem hallgatnám közeli barátaimtól, hogyan tették tönkre őket a szüleik a napi szintű veréssel, fizikai és szóbeli bántalmazással. Már az is nagyon ritka, hogy valaki soha nem üti meg a saját gyermekét, de az végképp ritka, hogy nem is üvölt vele. Márpedig, ha egy kisgyermekkel üvöltenek, az pont olyan, mintha fizikailag bántalmaznák.
De nem kell ilyen messzire mennünk. Nézzük meg, hogy bánunk egymással a mindennapokban? Autósok anyáznak a kocsijukban minden esetben, ha nem úgy alakul a közlekedés, ahogy az nekik tetszik. A minap láttam egy autót, ami nagyon tetszett. Belefeledkeztem a bámulásába. Épp azon gondolkodtam, milyen klassz lehet, ha az embernek ilyen jó kis autója van, amikor egyszer csak látom ám, hogy a volán mögött ülő hölgyemény kiszól az ablakán teljes felháborodással: Hát te meg mit bámulsz? - Csak lestem. Hát ez nem látja, hogy én éppen gondolatban annak örültem, hogy neki milyen klassz kocsija van? Nem látta.
De nem az a baj, hogy nem látjuk egymás gondolatait, hanem az, hogy azt hisszük, hogy látjuk.
A hölgynek nagyon is volt ötlete arra, hogy én miért bámulom, és valójában a saját gondolata akasztotta ki. Ha tudta volna, hogy én éppen dicsérem a kocsiját és vele örülök, amiért ilyen jó neki, akkor eszébe sem jutott volna kiakadni. Sőt! Szép napot okozott volna neki ez a kis precedens, és az örömöt akár tovább is adhatta volna, megdicsérve valaki mást valahol máshol, hogy annak is jó napja legyen. De ez így sokkal inkább egy negatív ördögi kör lett, aminek ráadásul semmi alapja nem volt, azon kívül, hogy a hölgy azt hitte, hogy jól tudja, mit gondolok.
Mi most itt mind azt hisszük, hogy jól tudjuk, mi zajlott le ott a szolnoki kalandtáborban, mert láttuk videón. De valójában társadalmunkban nagyon sok szülő rendszeresen bántalmazza a saját gyermekét, és nagyon sokan mások gyermekét is bántalmazzák, legyen az a dühös szomszéd, a türelmetlen edző, a pederaszta gyermekgondozó, a pszichopata szervtolvaj, vagy a lányokat lopkodó és eladó gyermekcsempész. És még hányat nem soroltam fel.
A mai világ gyermekei olyan szintű agresszióval kell szembesüljenek, ami Chuck Norrisnak is pánikrohamot okozna. Nem csoda, hogy a virtuális világba menekülnek, mert ott legalább kézben tarthatják az agresszióáradatot, ráadásul adekvát agresszív választ adhatnak rá. De az életben ők mind csak azok az ártatlan gyermekek, akiknek kisöpri a lábát a saját anyja apja, tanára, barátja, ellensége, később a főnöke, felesége, férje stb. És a legtöbb ember mindezt tehetetlenül tűri, és ott dobja le a láncot, ahol biztonságosan üthet, vagyis amikor nála gyengébbel találkozik. De ne hunyjuk be a szemünket és ne higgyük, hogy csak Tibi bá, a karateedző működik így.
Tisztelet a kevés kivételnek mindannyian így működünk. Ezért tartunk ott, ahol. A pocakos politikusvezérek valahol bent a lélek sötét erdejében éppúgy irgalomért könyörögnek, ahogy a nép, akit vezetni akarnak.
De senki nem adhat irgalmat másoknak addig, amíg magának nem adott. Amíg maga felett ítélkezik, mások felett is fog. Gondoljátok, hogy ha egy nárcisztikus fővezér biztonságban érezné magát, akkor testőrök hadával járna kelne, bárhová megy?
Gondoljátok, hogy ha úgy érezné, hogy szeretve van és mindene megvan, amire szüksége van – és itt rögtön vissza is utalhatunk Dr. Dryer elméletére az egóról és a változásról a The Shift c. film kapcsán – vagyis megvan az önbecsülése, az élete valódi tiszta célja és szeretet tölti el a szívét, akkor szüksége lenne mindazokra a módszerekre, amivel irányítani próbál? Amikor elégedettek vagyunk, akkor arra törekszünk, hogy ezt más is így érezze, hogy más is elégedett legyen. Ezen a ponton kezd el az ember másokért élni, másokat szolgálni (a szolgálat legnemesebb értelmében), hogy boldogabbá tegye őket.
Gondoljuk, hogy egy boldog vezető így viselkedik? Gondoljuk, hogy bármelyik diktátor boldog? Látott már valaki boldog diktátort? Bárki azt hiszi, hogy Hitler boldog volt? A legtöbb diktátor éjjel-nappal rettegésben él, és amikor nem, akkor azon mesterkedik, hogy hogyan biztosíthatná a hatalmát vagy éppen a vagyonát? De milyen élet ez? Amíg az ember a szerzéssel van elfoglalva, addig minden csak nem boldog. Félreértések elkerülése végett isten őrizzen attól, hogy valaki azt higgye, hogy azt a vallási nézetet akarom terjeszteni, hogy legjobb, ha semmink sincsen, mindenki legyen csöves, és semmivel ne törődjünk csak a túlvilági boldogsággal. Amúgy fura, de egyes vallási tanítások nem éppen ezt mondják? Nyugodj bele a helyzetedbe, ne akard azt, ami a gazdagoké, te csak örülj annak, ami neked jutott, mert így a mennyországban te leszel a menő csávó.
Valahol biztos, hogy hallottam már ilyet. Még ha kissé ferde módon is, de azért ebben van némi logika: Ha folyton azzal vagyunk elfoglalva, hogy mink nincsen, akkor tuti nem fogjuk látni, hogy mink van. Márpedig a gazdagság szerintem nem a pénz mennyiségében definiálható: mert hát ki is a gazdag? Az már gazdag, akinek van egy milliója?
A csöves szerint, aki épp egy kétszázast remélve áll az autód mellett, biztosan. De ha erről a multimilliomost kérdezzük, ő egészen biztosan nem azt fogja mondani, hogy egy milla az már gazdagság. Akkor most ő gazdag? Csak mert neki sokkal több van? De ha ő úgy gondolná, hogy ő gazdag, akkor akarna folyton még többet? Na mármost, ha szegény milliárdos a folyamatnak még mindig azon a végén ácsorog, amikor semmi nem elég, ami van, akkor ő most tulajdonképpen szegény?
A válasz sajnos az, hogy igen. Mert hiába mondod, hogy 150 milliárd forint szerinted sok, és te milyen elégedett és boldog lennél vele, ha egyszer ő nem az. Vagyis szegény milliárdos sajnos szegény. Ehhez képest az a családapa, aki otthon játszik a gyermekével és nyugodtan alszik el, mert a csekkek be vannak fizetve és a felesége, akit szeret, hazugságok és csalárdságok nélkül fekszik mellette az ágyban, és a lelkében elégedettség és béke van, és nyomokban sem fordul elő benne, hogy vajon ki akarja ellopni az ő bármijét is, nos ő minden kétséget kizáróan gazdag. Nem gazdagabb, mint a milliárdos, hanem csak egyszerűen gazdag. A szerzésben elvesző milliárdoshoz képest szinte bárki gazdag, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő maga szegénynek érzi magát. Nincsen gazdag, meg gazdagabb, csak gazdag és szegény.
És ez teljesen független a pénz vagy egyéb anyagiak mennyiségétől. Ez a lelkünkben dől el.
Az imént említett vallási tételek is valószínűleg valami ilyesminek az elferdített változatai: mert amikor nem azt szeretnénk, hogy a másik boldog legyen hanem azt, hogy elégedjen meg boldogtalan és nyomorult helyzetével az okból, hogy majd egy feltételezett helyen a halála után egy feltételezett időpontban megkapja mindazt, amire vágyik, az inkább az emberi méltósággal való játszadozás, mintsem valós segítség a bajban. Én nagyon sokáig maradtam távol mindenfajta hittől, az ehhez hasonló üzenetek miatt.
És ezen a ponton vissza is értünk a karate edzőhöz: Vajon egy boldog ember felrúg-e egy kisgyermeket? Egyre több óvó néni tudja, hogy a verekedős gyermek nagyobb bajban van, mint az, akit megvert. Egyre több óvó néni tudja, hogy a verekedős gyermeket nagyon kell szeretni, mert azért verekszik, mert nagy bajban van. Mert akkora a fájdalom a lelkében, hogy ütnie kell. És most mindenki engedjen el minden előítéletet, és beidegződött marhaságot arról, hogy kinek és hogyan kell igazságot osztani. Ha mindez igaz a gyerekekre, miért ne lenne igaz ránk, felnőttekre?
Legtöbbünk ugye nem, vagy csak ritkán rúg fel úgy egy kisgyermeket, hogy az a levegőben megpördülve fejre essen. És ennek nem csak az az oka, hogy ezt nem tanultuk meg. Minek kell történnie egy emberrel, hogy ilyet tegyen?
Ha ezt a kérdést fel sem tesszük, akkor nem vagyunk más, csak a tömeg, aki hangosan kiabálja a kereszt előtt: Feszítsd meg!
Márpedig éppen ezt tesszük! Hangosan követeljük az igazságszolgáltatást! Azt mondjátok, hogy ez más, hiszen Jézus jó ember volt? De ha most visszautazhatnánk az időben, és meginterjúvolhatnánk a zsidó főtanácsot, hogy tessék már mondani, miért tetszik egy ártatlan embert keresztre feszíteni, azt hiszitek bűnbánó arccal megbánva tettüket, ráébrednének az igazságra, hogy éppen azt fogják megfeszíteni, akit több ezer éve várnak?
Szent meggyőződésük, hogy egy rettenetes bűnöket elkövető embert fognak a halálba küldeni. Ki tudhatja közülünk, mi az igazság valójában? Olyan sok az elmélet és oly kevés a valós tudásunk az Igazság természetéről. Ítélkezni, az már nagyon megy. Nekem is, neked is. Rutinosak vagyunk, ha arról van szó, hogy önmagunkat tegyük meg az univerzum középpontjának.
Milyen érdekes kísérlet lenne, ha elkezdenénk követni azt a példát, hogy azt az embert, aki bűnt követ el, áldással és szeretettel próbálnánk körülvenni, mert ez az, ami a legjobban ébreszt.
Amikor a gonoszság gonoszságot szül, a gonosz csak erősebb lesz – mondja a pap "Az ötödik elem" című filmben. Szerintem igaza van.
Csak éppen a legnehezebb dolog a gonoszságra szeretettel reagálni. Hiszen akkor meg fogunk sérülni. Nem fog mindenki egycsapásra szentté válni, csak mert szeretem őt. Ez még Jézusnak sem sikerült, pedig ő aztán tényleg tudta, mi az a szeretet és mi az az önfeláldozás.
Milyen érdekes kísérlet lenne, ha a béke országaként meghirdetett Magyarország nem katonai óriásplakátokon invitálna mindenkit arra, hogy lépjen be a seregbe tartalékosnak, hanem valóban a békét építve átalakítaná a pedagógiát, az egészségügyet és testvérivé tennénk az embereket, hogy tényleg boldogok legyünk.
Milyen lenne ítélkezés helyett magunkat megvizsgálni? Milyen lenne megbocsájtani? Milyen lenne mégis szeretni?
